Nyírbátort máig különös atmoszféra övezi. Itthon és a határainkon túl is „kulturális kisvárosként” aposztrofált település a Báthory család ősi fészke, műemlék épületei messze földön ismertek. Kulturális életét napjainkban olyan rendezvények teszik rangossá, mint a Nemzetközi Zenei Fesztivál, a Szárnyas Sárkány Hete. A hazai zománcművészet központjává nőtt az 1970 óta működő Képzőművészeti Alkotóház és Stúdió. E csodálatos történelmi-szellemi miliőben a város egyik fontos mozaikdarabja a Báthori István Múzeum.

– A múzeum jelentős régészeti, történeti, néprajzi, képző- és iparművészeti gyűjteménnyel bír, de szakkönyvtára, adat- és fotótára is nyitva áll a nagyközönség előtt – kezdte dr. Szabó Sarolta múzeumigazgató. – A Nyírbátor évszázadait, valamint a határvédelem történetét bemutató állandó kiállítások mellett a múzeum olyan kuriózumokkal is dicsekedhet, mint a hazai reneszánsz művészet egyik legszebb alkotása, az 1511-ben készült főpapi ülőpad, az 1484-ből származó Báthory-címerkő, vagy a Bethlen Gábor és Báthory Gábor erdélyi fejedelmekhez kapcsolódó tárgyak. Nagy érdeklődés kíséri időszaki kiállításainkat is, most a Néprajzi Múzeum népi hangszergyűjteményének egy részét tesszük közkinccsé. A múzeumot – még életében a polihisztor jelzőt kiérdemelt – Szalontai Barnabás alapította 1955-ben, amelyet tovább gazdagított dr. Dám László, későbbi megyei múzeumigazgató – sorjázta dr. Szabó Sarolta.

Dr. Szalontai Barnabás a múzeumalapító.

(1919 – 1984) Néprajzkutató, történész, Állami díjas múzeumigazgató

 ”Táj nincs emberek, emlékek és értékek nélkül. A táj mindezek ismeretét jelenti, és ez az ismeret az embernek ad egy belső tartást.”

Fiatalsága, érdeklődése annak idején a jogász pálya felé irányította; a háború és a betegség nem engedte befejezni ezeket a tanulmányait. A közigazgatás átszervezése már az első hullámban elsodorta Őt a nyíregyházi megyeházáról és Nyírbátorban telepedett le. Ott, a kialakuló családi élet és a lehetőségek hatására a pedagógus hivatást folytatta.

Mára már legenda méretűnek látszik az a szeretet, ragaszkodás, ahogy a fiatalkorában rajzot tanító pedagógus rácsodálkozik az iskola közelében levő műemléktemplom nagyszerűségére. Előbb csak rajzoltatja növendékeivel, majd ő maga is egyre alaposabban érdeklődik szépsége, múltja iránt, – s egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy nemcsak a két nagyszerű épület s velük együtt a Báthory-család, hanem új otthona, Nyírbátor története is érdeklődésének, kutatásának egyidejű tárgya lett.

Klasszikus példák folytatójaként gyűjteni kezdi a múlt emlékeit: tanítványaival, feleségével. Az ötvenes évek legelején még az egykori kúriáknak egészükben is alacsony a becsértéke, hát még az apróbb tárgyaknak, törékeny edényeknek, bútordaraboknak. Ekkor kezdte munkáját Szalontai Barna. A mai városháza, az akkori járási tanács épületének lépcsőháza alatt volt egy kis kamrácska, afféle kuckó, amelyet éppenhogy be lehetett zárni valami lécajtóval. Ebben mutatta meg Barna gyűjtésének kezdeményeit: egy rokkát, néhány cserépedényt, egy dobot, valamilyen öntöttvas hamutartót az I. háborúból. Egy jó idő múlva a szomszéd épület egyik udvari termében már „kiállítást” rendezett – az addigi „szerzeményekből”. Bizony, nagyképűnek tartottuk akkor ezeket a kiírásokat, s inkább megmosolyogtuk, ahogy a bemutatkozás mutatósabbá tétele érdekében saját bélyeggyűjteményének motívum-összeállításait is vitrinbe tette, – az akkoriban nagy kedvvel készített bőrintarziás kézimunkáival, iparművészeti kísérleteivel együtt. Őazonban már akkor láthatta, látta a későbbi (a mai kortársak által ismert) méretek körvonalait, habár akkoriban a lehetőségeknek még csak a körvonalai sem bontakozhattak ki a valóságban.

Gyűjtési munkájával párhuzamosan alaposabb történeti tanulmányokba is fogott. Így formálta ki azt a feltételezését, ami egyébkén kézenfekvő, mégsem sokan hittek neki, hogy t. i., ahol ilyen hatalmas templomok maradtak az utókorra, ott annak idején jelentősebb épületeknek, nagyobb udvartartásnak, polgári épületek egész sorának is léteznie kellett. Egy meglehetősen épen ránk maradt gazdasági épületet vett kiindulásul, s hozzáfogott a földesúri lakóépület rekonstruálásához. Elképzeléseihez számításokat is végzett máshol megtalált, hasonló adottságok figyelembevételével. Amikor az új (első) bátori középiskola építkezése megindult, az akkor még szerényen gépesített földmunkák idején néhány tanítványával, barátjával „magán” ásatásokat is végzett. S a feltevések beigazolódtak: egy nyilván hajdan nagyobb szabású épület illusztris erkélydíszeit, ép balusztrádokat, remekművű kályhacsempéket és hasonlókat talált. (Ezek aztán mind bekerülhettek a nagy múzeum állandó kiállításába.)

Lassanként szaporodtak tárgyai; az összegyűjtött mennyiség maga is tekintélyt parancsolt; lassanként kivívta az addig szinte csak elvi-erkölcsi támogatást nyújtó illetékesek elismerését és helyiségekre, berendezésre is kapott támogatást. Párhuzamosan fordított gondot a kevésbé helyigényes szellemi hagyományok gyűjtésére is. És ahogy a kisvárdai Makay László hasonló munkáját figyelte, ő is szerzett külső szakértőket, tapasztalt kutatókat, akiknek kutatási eredményeit meg is jelentették. Hosszú lajstromot lehetne összeállítani, hány intézményt, szervezetet, szövetkezetet győzött meg arról, hogy ezeket a helytörténeti kiadványokat anyagilag támogassák, s lényegéhen elsőnek indított a megyében múzeumi füzetsorozatot. S ha ezek egyike másika ma túlságosan szerény külsejűinek látszik is, tartalmuk azonban változatlanul értékes forrásul szolgál nemcsak e táj kutatóinak, hanem a néprajz, a múzeumügy ismerői, búvárai számára is.

S bár ő maga is szerzője, társszerzője, szerkesztője volt e füzeteknek, neki mégis elsősorban a tárgyak, a kézzelfogható emlékek voltak a becsesebbek. Kicsijét-nagyját fényképezte, rajzolta, a dokumentumokat rendszerezte; szívós munkával segítette a két templom művészettörténeti, történelmi feltárását, serénykedett, agitált, győzködött a műemléki restaurálás elvégzése, az elkerült stallumok visszaszerzése érdekében. És nem sikertelenül. Közben folyamatos, kitartó munkával pótolta hiányzó tanulmányait, hogy vitaképes partner, s ne csak elszánt társadalmi aktíva szerepét játszhassa a tárgyalásokon. El is fogadták partnernek: ezt főleg azok a füzetek, könyvek bizonyítják, amelyeket nagytekintélyű, hivatásos műtörténészekkel együtt adtak ki. Csak így kaphatott biztatást egyéni érdeklődésének, kutatásainak rendszerezésére is: elkészíthette cserépedényeinek összehasonlító vizsgálatait. Ezekből doktori disszertáció lett, s közben készült el újabb eredményeivel a népi építészet tárgyköréből is. De kutatta, elemezte, cikkekben magyarázta széleskörű gyűjtésének olyan tárgyait is, mint pl. nyírbátori céhek tárgyi és szellemi emlékeit. Megannyi munkája maradt félbe, sajtó alá rendezve, vagy áll éppenséggel a megjelenés előtt.

Amikor város lett újra Nyírbátor, azonnal megtisztelték a „Városért” kitüntetéssel és méltán lett később díszpolgára is Bátor városának. Nemcsak a jelentőssé növekedett múzeum alapítását, fejlesztését „honorálták” ezzel, hanem a református templomban szervezett hangversenyek elvi, eszmei, gyakorlati megteremtőjét is. Az első években az éppen akkorra időzített időszaki kiállítások szolgáltak fedőszervéül a templomi hangversenyeknek: néhány zenei és apparátusbeli szakemberen kívül alig állt melléjük valaki, s az óvatoskodók és olykor ellendrukkerek száma is meglehetősen nagy. Évek hosszú sora után e hangversenyek már a nemzetközi idegenforgalmi propaganda ismétlődő műsorszáma, kialakultak hagyományai és új formái is, önállósodott egészen – s az utóbbi években már legfeljebb megelégedett örömmel ülhetett Szalontai Barna a nézőtéren, szívesen látva a nagy tömeget, a sok érdeklődőt, nem feledve a kezdeti nehézségeket.

Szalontai nélkül nemigen lett volna a magyar-lengyel barátságnak, történelmi testvériségnek egyik főközpontjává Nyírbátor, hiszen ő, eleinte megint csak ő agitált, érvelt, lótott-futott, bizonyított, honnan-honnan nem előkutatott oklevelekkel és levelekkel, s szerezve mind több hívet – nem magának, hanem az ügynek; aztán hivatalos turista program lett Nyírbátor ezért is, lett aztán névadás is, szobor is, mert látták, hogy jó ügyet szolgál, a városnak szolgál – amikor szenvedélyének is szolgál.

Két emlékemet hadd írjam ide. Amikor 1959 tavaszán Nyíregyházán szerkesztőbizottsági ülése volt annak a kiadványnak, amely „Negyven éve” c. a tanácsköztársasági napoknak kívánt emléket állítani, éppen arról panaszkodtunk egymásnak, hogy mily kevés a tárgyi dokumentum, amelyet a képmellékletben közölni lehetne. Amikor végeztünk, ott találtuk Barnát a TIT megyei központjában: valami ügyes-bajos dolgát intézte éppen. Fejét kissé lehajtva, a szemüvege fölött ránk tekintve kérdezte, hogy miről is van szó, – majd valami utánozhatatlan természetességgel nyitotta ki irattáskáját: és kihúzta belőle a hajdani Szabolcs megyei direktórium körpecsétjét. Honnan került hozzá, kitől vette, kapta, kérte el? – soha nem mondta el. A másik: abból az időből való, amikor már kijárta a magas minisztériumi támogatást, megkapta az írásbeli értesítést, hogy a régi rendház nagyobb részében múzeumot rendezhet be. Összetalálkoztunk az utcán s mindjárt elvitt: megmutatja, hogy mit hova tervez, hogy is lesz majd ott múzeum. Akkor pattant fel az egyik ablakból alakított szobaajtó és kirohant egy részeg lakó. Nagyokat kiabálva ordította, hogy „ne merjen a tanító úr sötétben hazamenni, mert még ellátja a baját” – hiszen Szalontai az oka annak, hogy neki most innen, ahova önkényesen költözött be, ki kell költöznie, mert odatelepítik a múzeumot...

Igazi self-made man volt. Nem a szokásos diákkorban végezte azokat a tanulmányokat, amelyek kapott és vállalt szerepe, hivatala betöltéséhez kellett; de mindent megtanult, ami egyre igényesebb munkájához kellett. Megerősödött és felnőtt a munkájához, hivatalához: nem mindennapi mértékben. Soha nem kímélte magát, ha a múzeumról, a nyírbátori történelemről, a környék néprajzi érdekességű tárgyairól volt szó. S ha meg nem kapta, meg nem szerezhette: legalább fényképeket készített a tárgyakról, a pusztuló épületekről, edényekről. Ugyanígy állt mindig „rendelkezésre”, ha érdeklődők jöttek a városba, a múzeumba: külföldi, vagy hazaiak, akadémiai bizottságok vagy általános iskolai tanulók, szívesen „vezette” őket, olykor órákon át is, kitartóan. Elhivatott és megszállott művelője, mestere volt a múzeumi munkának, ismeretterjesztésnek. Fáradhatatlanságával együtt járt öntudata is: tisztában volt munkájának eredményével, hasznosságával. Ezt szálkásabb fogalmazók túlságos hiúságnak is mondhatták. Igaz, némi mosolyra adott okot névjegye, hol címeit, érdeklődési-tevékenységi irányait, területeit, magas kitüntetését, az Állami Díjat is feltűntette. Igaz, ez is igaz: de nem ez volt benne a lényeg; a tartalom, az a becsülésre méltó. Az ügyszeretet, a szolgálat hűségének a holtig tartó nagyszerűsége: ez adott erőt a gyűjtéshez, a rendszerezéshez, a tanuláshoz, a fényképek végeláthatatlan feldolgozásához, a gyertyaöntés és a dohánybeváltás, a Bóni bátori múltjával, Báthory Erzsébet „rehabilitálásával” foglalkozó kutatásaihoz, az installáláshoz, montázsok készítéséhez, a nagytétényi múzeumtól kapott bútordarabok környéki múltjának nyomozásához és így tovább.

Szerencsés volt megyénk a régebbi évtizedekben: olyan amatőr gyűjtők szereztek tekintélyt itt a múzeumügynek – elsősorban Nyíregyházán – mint hajdan Jósa András, Kiss Lajos, Saáry Sándor, Nyárády Mihály, – s őket követte a tudós Csallány Dezső. Ugyanígy: a II. világháború után, az elődök ihletettjeként, a nagy világpusztítás szinte egyensúlyozásaként toborozta, szervezte, végezte a gyűjtést Makay László Kisvárdán, Babus Jolán és Csiszár Árpád a beregi részeken, Molnár Mátyás a kuruchagyományok országos gyűjtőjeként, vajai központjában, és ilyen a Gombás-Hunyadi gyűjtemény Tiszavasváriban, a Márton-Farkas-féle kezdetekből izmossá gyarapodott mátészalkai múzeum is. Ugyanígy, talán a legszemléletesebb eredménnyel, az elmúlt három és fél évtized alatt indult és vált múzeummá Szalontai Barnabás alkalmi kezdeményezése, fáradhatatlan tevékenysége, a két műemléktemplom népszerűsítése, a közérdeklődés középpontjába terelése.

 Margócsy József

A múzeum története

A történelmi kisváros Nyírbátor a magyar középkor gazdag örökségével fogadja az ide látogatókat. A település története évszázadokon keresztül egybeforrt a Báthori családdal, melynek birtoka, otthona és temetkezési helye volt, ma a Dél-Nyírség gazdasági, kulturális és hagyományőrző központja. Történelmi személyiségeket látunk a hozzájuk kapcsolódó változó korok megannyi emlékével, a megrendítő távlattal, a folytonos megmaradás mindennapi küzdelmével, Nyírbátor egykori hangjaival.

A gótikus, félezer éves templomai mellett mindezek őrizője, ápolója, változásainak időrendi vezetője, a letűnt korszakok bemutatója, a Báthori István Múzeum.

A XVIII. században épült egykori minorita kolostor gyönyörű épületében lévő múzeum 1957 óta számos érdekességet tartogat a látogatóknak. Vonzereje elsősorban az igen jelentős régészeti, történeti, néprajzi, fegyvertörténeti, képző- és iparművészeti gyűjteményeiben rejlik.

A szerzetesi cellasorból kialakított térben helyet kapó „Nyírbátor város évszázadait” sokoldalúan bemutató, valamint a régióban 70 éves határőr múltat felidéző  állandó kiállítások önmagukban is élményekkel gazdagítják a történeti és szellemi örökség iránt érdeklődőket.

Mindezek mellett egyedülálló, páratlan érdekességekkel és értékekkel is dicsekedhet a múzeum. A középkori Magyarország egyik meghatározó, az ország vezetésében kiemelkedő szerepet betöltő Báthoriakhoz kapcsolódó tárgyi emlékek közül egyedül itt látható ritkaságszámba menő, évszámmal is ellátott Báthori család vörösmárvány sárkányos címerköve, valamint a XVI-XVII. század folyamán a Báthori fejedelmek által veretett arany- és ezüstpénzek. Az európai és a hazai reneszánsz reprezentáns művészeti emlékei közül itt csodálható meg az egyik legszebb alkotás, az 1511-ben Firenzében készült templomi ülőpad (stallum) kisebbik padsora, mely eredetileg a Báthoriak Szent György nevét viselő templomában állt.

A múzeum gazdag fegyvergyűjteményében a középkor fegyverei mellett igazi ritkaságok is találhatók. Az erdélyi fejedelmek közül Báthory Gábor (1608-1613) szablyája mellett Bethlen Gábornak az 1622-ben a nikolsburgi-béke megkötése alkalmából adományozott díszkard is a féltett kincseket gyarapítja.

A Magyar Nemzeti Múzeum Báthori István Múzeuma 2015. május 15-én ünnepség keretében emlékezett meg alapításának 60. évfordulójáról.

A múzeumot 1955. májusában egy elszánt akaratú nyírbátori személyiség, Szalontai Barnabás alapította.

Nyírbátorban ezt megelőzően a közérdeket közvetlenül szolgáló közgyűjtemény, tudományos intézmény nem volt.

Volt  azonban  szerencsére e helyen egy páratlan gazdag középkori örökség, volt a település lakóinak élete, melyek katalizátorként hatottak a múzeum létrehozásában: a látható 500 éves templomok, a lakomaház romos épülete, a minorita kolostor, az egykor hatalmas Báthori család emléke, a hozzájuk köthető legendák és mondák, a mezővárosi ranghoz kapcsolódó kiváltságok tudata, e helynek a Nyírségben betöltött szerepe, egyszóval a gazdag, ám feltáratlan múlt, a hozott kultúra kincsestára.

Kétségtelen hatása volt a múzeum ügy ébredésének a maga a kor is. A II. világháború döbbenetének és pusztításának egyfajta válaszaként is magyarázható az a gyűjtési mozgalom mely elindult, s itt e megyében is jó néhányan megérezték, hogy egy korszak, vele egy életmód és életforma lezárult.

Nélkülük sok helyi emlék tűnt volna nyomtalanul el, s lett volna szegényebb a nemzet, kerülte volna el a feldolgozás, publikálás művét, támpontot nyújtva mindahhoz, amiket a szellem értékeihez sorolunk.

E szellem-mentő emberek között találjuk Dr. Szalontai Barnabást, alapítóigazgatóját a megye második múzeumának, az önmaga állandó képzésével elismert tudós emberét e dél-nyírségi tájnak, Nyírbátornak.

Szalontai Barnabás klasszikus példák folytatójaként kezdte el gyűjteni egyre szélesedő koncentrikus körökben a múlt emlékeit: törékeny edényeket, bútorokat, szerszámokat, fényképeket, történeti-régészeti tárgyakat és írásokat.

A gyarapodás számai önmagukban is imponálóak! 1961 végén a múzeum összesen 14.508 tárgyat őrzött, ez a szám 1968 őszén már meghaladta a 31.000 darabot.

A tárgyak gyűjtése, vásárlása mellett párhuzamosan haladt a szellemi hagyományok gyűjtése is. Nyírbátorba tapasztalt kutatók érkeztek tanulmányok jelentek meg. Szalontai Barnabás elsőként indította el a megyei füzetsorozatot, azóta is értékes forrásként kínálva nem csak e táj kutatóinak, hanem a múzeumügy iránt érdeklődőknek is.

Nagy tekintélyű szakemberekkel kiadott közös munkái bizonyítják az elindult tudományos életet. Elkészültek többek között a gazdag kerámia műtárgyak összehasonlító elemzései, új eredmények születtek a népi építészet tárgykörében. Cikkek sorozatában dolgozta fel az alapítóigazgató az országos publicitást kapott nyírbátori céhek tárgyi és szellemi emlékeit.

Az ide látogatók, a kutatók csodálkozva szembesülnek azzal, hogy ez a múzeum olyan emlékeket őríz, mint három eredeti, erdélyi fejedelmek által kiadott oklevél, ugyancsak erdélyi fejedelmek fegyverei, tárgyai, a datált Báthori család címerköve, a Somossy család oklevél hagyatéka, nagybányai festőiskolához kötődő festőművésznő, Farkas Eszter képzőművészeti hagyatéka, a megdöbbentő szépségű, a település lakóiról az 1910-20-as években készült üvegnegatív gyűjtemény.

A fiatal intézmény egyik nagy pillanata 1968 októberében, a múzeumi hónapban következett be, amikor a Magyar Nemzeti Múzeum és a Báthori István Múzeum közös megállapodásának eredményeként a hazai reneszánsz művészet felbecsülhetetlen értéke, az 1511-ben a nyírbátori Szent-György kegytemplomba került imapad, a „Csonka stallum” a múzeumba került megőrzésre kiállításra.

Ez a fejlődő vidéki múzeum magas szakmai elismerése volt!

Elfogultsággal mondhatjuk, a múzeum létrejötte nem öncélú tudományos-művelődési intézményt jelentett,  hanem benne lakozott a 60-as és 70-es évtizedekben beinduló Nyírbátor fejlődésének egyik lendítő ereje.

Az Európa hírű Báthori műemlék templomokról az évtizedes feledés porát a múzeum léte működése, publikációs tevékenysége s általa a műemlékeknek a település életébe való bekapcsolása törölte el.

A múzeum szellemi műhelye lett a városi rang visszaszerzése érdekében folyó építő munkának, erős hatást gyakorolt a település fejlődésére.

Vitathatatlanul közre játszott abban, hogy 1973-ban Nyírbátor másodszor is városi rangot kapott, hogy Nyírbátor történelmi-kulturális kisvárosként ismertséget és elismertséget szerzett az egész országban.

Szalontai Barnabás utolsó munkájának „Nyírbátor évszázadai” új állandó kiállításának ünnepi megnyitóját már nem érhette meg, ám a vitrinek között járva a múzeum, a lokális és nemzeti kultúra már történelemként fonódik össze emlékével.

A Báthori István Múzeum 2013-ig a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Igazgatóság intézményeként, a megye fenntartásában működött. Az Igazgatóság elismerte a Nyírbátorban keletkezett értékteremtést és energiát, a múzeumi eleven életet az alkotó munkát. Tekintettel volt arra, hogy a 700 éves település büszke múltjának őrizője, erősítője. Közösen gyarapították a megye és Magyarország kulturális örökségét, sokszor egymással vitatkozva, de együtt a közérdekért, az országrész sikeréért.

2013 január 1-eje változást hozott a múzeum életében. A Magyar Nemzeti Múzeum vidéki alkotórészeként, a sárospataki Rákóczi Múzeummal közösen együttműködve végzi régi-új feladatait. Az 1968-as stallum ünnepségről készült feljegyzéseket olvasva dejavú érzéseim támadtak: a Nemzeti Múzeum akkori főigazgatója beszédében nem másról szólt, mint a fejlődő kisvárosi múzeum és a Nemzeti Múzeum között meglévő baráti kapcsolatokról, a tudományos és művelődési célkitűzésekről, a segítségnyújtásról, amit kézzel fogható bizonyíték erősít meg: a stallum őrzési feladatainak átadása.

Nos, az őrzésen túl, a stallum 2014-ben elkezdődött restaurálása mellett immár az országos múzeum részeként kaphat energiákat, alkotó erőt a Magyar Nemzeti Múzeum Báthori István Múzeuma.

A Magyar Nemzeti Múzeum Báthori István Múzeuma tele van a józan növekedés reményével, lát lehetőségeket, vannak elképzelései és tervei jövőjének építésében.

Simándy József 1916. szeptember 18-án született Kistarcsán. Négy elemit, majd négy polgárit végzett, utána a Szürketaxi vállalatnál autószerelést tanult, ott is dolgozott 1939 őszéig. A hajdani Városi Színház szerződtette "kardalos segédszínésznek". Egy évvel később az Operaház kórusába került. 

A Zeneművészeti Főiskolán dr. Székelyhidy Ferenc növendéke. Vaszy Viktor 1945-ben szólistának szerződtette a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatába; a Magyar Állami Operaház 1947 tavaszán vendégnek, majd tagjai sorába szerződtette. Turiddun és Don Josén kívül néhány év alatt a következő szerepekben láthatta a közönség: Lohengrin, Gabriele Adorno, Vlagyimir (Igor herceg), Radames, Walther von Stolzing, János (Az eladott menyasszony), Manrico, Fiatal legény (Kodály: Székely fonó), Rotarides (Kenessey: Az arany meg az asszony), Don Carlos, a Mantuai herceg, Lenszkij, Riccardo, Erik, Bánk bán, Oleg Kosevoj (Mejtusz: Az ifjú gárda), Florestan, Gyuri (Polgár Tibor: Kérők), Tamino.

1956 őszétől évekig "ingázott" Budapest és a müncheni Operaház között; odakint több olyan szerepet énekelt, amelyeket itthon soha: Edgardo, Alfredo (Traviata), Olasz énekes (A rózsalovag), Rinuccio. További szerepei a Magyar Állami Operaházban: Gyula Márton (Hajdú Mihály: Kádár Kata), Hunyadi László, Otello, Des Grieux, Murat (Erkel: Brankovics György), Cavaradossi, Canio, Homonnay (A cigánybáró).

Simándy József 1953-ban Kossuth-díjat, 1962-ben Érdemes Művész, 1964-ben Kiváló Művész címet kapott. 1973 novemberében vonult nyugdíjba, de továbbra is gyakran fellépett, az 1980-as búcsúelőadásig. Budapesten halt meg 1997-ben.