|
|
CSERGEZÁN PÁL
(1924 -
1996)
Tanulmányait grafika szakon
folytatta a Magyar Képzőművészeti Főiskolán 1950 és 1953 között. Grafikusként,
illusztrátorként dolgozott, eközben került közel hozzá a vadászat témaköre, az
állat és természet viszonyának ábrázolása, s vált e téma kivételesen míves és
elmélyült művészévé. A Nimród c. vadászújság szerkesztőségének egykori
munkatársa. Mint grafikus tankönyveket, (egyebek közt) Tasnádi Kubacska András,
Kittenberger Kálmán és Fekete István könyveit illusztrálta. Kedvenceit, a
lovakat, és az erdei vadat rajzolta, festette egész életében. Természetfestő
volt a szó legművészibb értelmében "…valami átszellemült vágyakozás árad
belőlük, az ember nosztalgiája a romlatlan iránt, amelyet nem győz újra és újra
felfedezni…" (Baróti Szabolcs). A 70-es években már világhírű. Élt és dolgozott
Németországban, Iránban a sah udvarában, de legszívesebben az erdőben
tartózkodott kedvenc állatai körében.
Az itt látható rézkarcok, rajzok
is mutatják kivételes érzékét a tér és a mozgás megjelenítésére, azt az
egyedülálló harmóniateremto képességet, amire a mozgás dinamikája közben is oly
felszabadultan képes. "Csergezán mindig könnyed, laza, igazi virtuóz, aki szinte
feloldódik témájában" (Feledy Balázs).Telkiben töltötte életének legszebb utolsó
éveit, műterme a Budakeszi Erdogazdaságban volt. Hamvait is itt, Telki község
határában az erdoben helyezték el, Anna-lakon.
Kitüntetései:
a Német Vadászszövetség nagydíja, 1982; a Pro Cultura Venationis emlékplakett,
1996. Kiállítások: Budapest Mezogazdasági Múzeum (Vajdahunyadvár), Párizs,
München, Köln, Monte-Carlo, London.
|
Gondolatok Csergezán Pál
művészetéről
Miért van az, hogy mi, halandó
szürke eminenciások nem vagyunk képesek a körülöttünk lévo emberi értékeket
felbecsülni, kellően megbecsülni, együtt élve időben érzékelni az emberi
nagyságot, átadva tiszteletünket és megbecsülésünket még életében neki, hogy
ennek az érzésnek tudatában még többet tudjon zsenialitásából nyújtani
nekünk.
Talán pontosan azért, mert
kisebbségi komplexusaink oly mértékben meggátolnak bennünket ebben, hogy nem
akarunk tudomást venni nagyságokról, nem akarunk szürkeségünk burkából kilépve
meghajolni előttük. Pedig mennyi rosszat teszünk ezzel az emberiségnek, mennyi
igazi gyöngyszemet tiprunk szét kicsinyes önmegtartóztatásunkkal, mennyi értéket
hagyunk ezzel veszendőbe menni.
Van egy ma már közhelynek tűnő mondás, mi
szerint senki sem lehet próféta saját hazájában. Ennek a mondásnak igazi
tartalmát érzékelteti Csergezán Pál (1924–1996) életútja, művészi pályájának
vonulata.
Gyermekkori visszaemlékezéseiből is az a gondolat tükröződik, hogy
a másságot, a vidéken élő család által felépített normatíváknak nem megfelelő
gondolkodásmódot még a család sem volt képes elfogadni. A meg nem értett
csínytevések, mint harmadikként született fiúgyermek, akit az idősebb fiú- és
lánytestvér, annak ellenére, hogy rajongásig szeretettek, igazából Csergezán Pál
úgy élte meg, hogy nem tartozott a család kedvencei közé. Édesapja korai halála
a család anyagi helyzetére döntő mértékben kihatott, édesanyjuk ennek ellenére
polgári neveltetést biztosított mind a három gyermek számára, diplomás emberek
váltak belőlük. Idősebb fiútestvére kimagasló tehetségű rajztudásával mint
rajztanár élte meg a második világháborút, egy győri laktanyát ért bombatámadás
azonban fiatalon megszakította művészi karrierjét. Csergezán Pált idősebb nővére
még akkor sem fogadta el mint tehetséges művészt, amikor már a világ az elsők
között emlegette. Csergezán Pál életének minden periódusában szembe kellett
találkoznia ezzel a meg nem értéssel.
Képzőművészeti tanulmányai során
a természet, az állatvilág iránti mérhetetlen vonzódása inkább ellenszenvet mint
elismerést váltott ki kollégái, tanítói körében, mert nemcsak szeretni volt
képes, de ezt az érzést át is tudta adni alkotásain keresztül. A huszadik század
gondolkodásmódja, a művészvilág kifejező eszköztára a csergezáni művészi
megközelítést nem fogadta el és nem fogadta be. Talán ez azzal is magyarázható,
hogy az absztrahálás, a szimbólumokban való gondolkodás, a filozófikusi
szemléletmód, a különbözo művészeti irányzatok, izmusok időszakában a reális,
naturalitást érzékelő képek nem voltak összeegyeztethetők a kor művészi
életfelfogással.
Egyénisége teljes mértékben
determinálta pályafutását. A megalkuvásra képtelen, inkább az önmarcangolást
választó típusú emberfajta volt, aki ha kell, napokig éhezett, rongyos ruhában
járt, mint kivert kutya rótta az utcákat míg munkát talált, de zsenialitása,
belső emberi tartása azt sugallta számára, hogy ne adja fel
sohasem.
Az állatvilág, a lovak voltak
kedvencei, a könyvillusztrációk révén (Kittenberger Kálmán, Fekete István és még
számos író könyveinek illusztrátora, tankönyvek készítője) rátalált arra az
útra, ami végigkísérte művészi pályafutását. Kedvenceinek ábrázolásával képes
volt fenntartani családját, és szenvedélyének maximális kiélvezése a
festészetében teljesedhetett ki. Igazi művészeti karrierről életének második
periódusától beszélhetünk. A természet szerelmesei rátaláltak Csergezán Pálra.
Annak ellenére, hogy életében nem fogott puskát egy állatra sem,
annak ellenére, hogy egyetlen festménye sem illusztrál igazi vadászjelenetet a
vadászok fogadták be igazából. Ez a társadalmi réteg lehetőséget biztosított
Csergezán Pálnak arra, hogy azokon a helyeken figyelhesse meg közelről a vadon
élő állatokat, ahonnan a vadászok puskával a kezükben várnak zsákmányukra. Ma
már legendaszerűen emlegetik ebben a körben Csergezán Pált, aki kézből etette
kedvenc állatait a vaddisznókat, annak ellenére, hogy csak egy mozdulatukon
múlott élete. A vadászi életfelfogással talán akkor találkozott igazából szembe,
amikor ezek a vaddisznók zsákmányul estek és nem jöttek többé. Mindig az
állattal érzett és nem a vadászszenvedély hajtotta ki az erdőbe, hanem az, hogy
köztük élve együtt, azonos légtérben szívja magába a tiszta levegőt, azonosulási
kényszer hajtotta, hogy minél közelebb kerüljön
kedvenceihez.
Az a képessége, hogy az állati
ösztönrendszert és az emberi tulajdonságokat ötvözni tudta festményeiben először
nem a magyar közönségnek tűnt fel, hanem egy német vadász döbbent arra rá, hogy
egy fantasztikus embert ismert meg Csergezán Pál személyében. Meghívta magához,
és ezzel indult el igazából világhírű festői pályafutása felé. Több éven
keresztül élt és dolgozott külföldön, Németországban, a perzsa sah udvarában,
mindig magyarként, vállalva ezzel hogy egyedül, tehetségére támaszkodva kell
felküzdenie magát a világhír csúcshegyére.
A vadászok
szerették és megbecsülték, és ma is a vadásztársadalomban elfoglalt helye tudja
fenntartani hírnevét. A művészvilág pedig leprásként kezelve kitaszította
magából Csergezán Pált, Csergezán Pál művészetét.
Milyen
érdekes, hogy ma, amikor már nincsen köztünk, egyre többen mondják a volt
művészkollégák körében, hogy valamiféle be nem töltött űrt éreznek Csergezán Pál
halála után. Igazából nem tudják megmagyarázni ezt az érzést, de pótolhatatlan
veszteségként élik meg, hogy nincs köztük.
Életében keserűséggel teli
perceket kellett átélnie ezen kortárs művészkollégák lenéző pillantásai miatt,
akik törpe bírákként képtelenek voltak megérteni ezt az ősi erőből fakadó
zsenialitást, most pedig már hiteltelen a szájukból újrafogalmazott
vélemény…
dr. Monori Ilona
A „Csergezán
Pál Közhasznú Alapítvány"
kuratórium
elnöke
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
