Vári Fábián László

A madárrá változott leány

Kárpátaljai ruszin népballadák

Jó évtizede, hogy a néhai szovjet birodalom bomlásának első jeleire felemelték fejüket a kárpátaljai ruszinság nemzetébresztői, s a helyi ukrán, orosz és magyar nyelvű sajtóban, de a társadalmi élet egyéb színterein is felparázslottak a ruszin identitás körüli viták. A szomszédos Szlovákiában, Romániában és a Délvidéken, valamint a magyarországi szórványokban élő ruszinok esetében erre nem kerülhetett volna sor. Az ő nemzeti hovatartozásukat, megvallott ön­azonosságukat senki sem akarja megmásítani. A nemzetiségek iránti türelem, sőt pozitív megkülönböztetés e valós példái láttán, de elsősorban megszenvedett több évszázados történelme, sajátos sorsa jogán a kárpátaljai ruszinság 600-700 ezer főre becsült tömege szeretne végre nemzetté válni. E törekvésben mindenekelőtt a több évtizedes szovjet-ukrán felfogás máig ható, a jelenlegi államhatalom részéről azt a ma is sugárzott hamis szellemiséget kell szétoszlatni, amely szerint Kárpátalja szláv lakossága csak ukrán lehet. E jelenleg hivatalos álláspont védelmében Kijev egyelőre annyira makacs, hogy csak találgathatjuk: az elkövetkező évek, esetleg újabb évtizedek bel- és külpolitikai változásai, a gazdaság remélhető felépülése teremtenek-e olyan helyzetet, amelyben megvalósítható a ruszinság régóta dédelgetett álma, a területi autonómiában születő és felvirágzó ruszin Svájc, a vidék rendkívüli természeti adottságait bőséggel kamatoztató turistaparadicsom.

Mindezt mérlegelve és mindezek ellenére én most mégis Kárpátaljára, a ruszin népballadák földjére hívom az érdeklődő olvasót. Olyan szellemi kirándulásra, melynek során elmaradnak a határátlépés kellemetlenségei, nem lesznek közlekedési és kommunikációs fennakadások, tengelytörő kátyúk, ellátási és szolgáltatási zavarok, de még csak nyelvi akadályok sem, mert ez alkalommal egy olyan dimenzióba lépünk át, amely a Tisza forrásvidékétől kezdődően az Uzsoki-hágóig húzódva a Kárpátok síkvidékbe szelídülő déli lejtői fölött lebeg. Mélysége a múlt, éltető közege a folklór, apropója pedig a néhai Lintur professzor 40 évvel ezelőtt kiadott, gazdagon illusztrált balladáskönyve, mely az egyetemes ukrán folklórtörténet első nép­ballada-gyűjteménye.

Az előzmények

Egy 1986-ban keletkezett, a kárpátukrán néprajzkutatás történetét 1914-ig tárgyaló dolgozat szerzője, Olena Rudlovcsák kiemeli, hogy a XIX. század hatvanas éveiben az érintett terület folklór- és etnográfiakutatásában „sajátos helyet foglaltak el a magyar folkloristák, különböző szervezeteik és társaságaik. Ezek tovább ösztönözték a kárpátukrán kutatók érdeklődését, aktivizáló hatásuk Galíciában is érezhető volt.”1 A szerző mindenekelőtt Erdélyi János nevét em­líti, aki magyar nyelvre fordította és 1864-ben kiadta a Lehoczky Tivadar által összeállított Magyar–orosz népdalok első gyűjteményét. Ezután a Kisfaludy Társaság titkáraként Erdélyi János sorozatot indít A hazai nem magyar ajkú népköltészet tára címmel, s 1870-ben már e sorozatban jelenik meg az ungvári illetőségű Fincicky Mihály által szerkesztett Magyar–orosz népda­lok második kötete. E két gyűjtemény anyagai között balladák és balladaszerű dalok is elő­fordulnak, de a jelentősebb balladaanyagot tartalmazó gyűjtemények valamivel később, 1878-ban, Moszkvában láttak napvilágot J. F. Holovackij orosz néprajzkutató szerkesztésében.2 A Ga­­líciából és a mai Kárpátalja területéről származó folklóranyag gyűjtését Olekszandr Duhnovics, Anatolij Kralickij és mások, a rutén kulturális élet kiemelkedő személyiségei szervezték meg, és juttatták el Holovackijhoz.3 A megnevezett kiadványok szerkesztői a kor szokásait követve még nem osztályozták műfaji csoportok szerint a többnyire lírai jellegű anyagot, ami a balladák kikeresését jelentősen megnehezíti.

Ezt a mulasztást elkövette G. A. De-Vollan orosz etnográfus is, amikor 1885-ben újabb magyar–orosz népdalokat ad ki az Orosz Földrajzi Társaság jóvoltából,4 s ebbe a hibába esik a népdalok gondozása közben Vrabély Mihály is.5

Feltűnő az orosz folkloristák fokozott aktivitása mind Kárpátalján, mind Galíciában, mivel egyelőre egyik tartomány sem része még az orosz birodalomnak. Moszkva és Prága felől viszont már a múlt század közepe óta erősödnek a pánszláv fuvallatok, s régiónkban is akad bőven olyan erő, amely e szeleknek vitorlát állít.

Kárpátalja 1939-es Magyarországhoz való visszacsatolása után ismét felélénkülhetett a magyar néprajzosok érdeklődése a kárpátaljai ruszin folklór iránt, s talán jó irányba tapogatózunk, ha ezt az egészséges érdeklődést kapcsolatba hozzuk a Magyar Néprajzi Társaság szak­embereinek újabb kárpátaljai kutatásaival.

1944-ben Lovassy Andor magyar nyelvre fordította, és szövegmagyarázatai kíséretében Ung­váron kiadta a Luka Demjan által Huszt, Ökörmező, Rahó és Volóc környékén gyűjtött 27 ruszin népballada szövegét.6 A könyvecske az Országos Széchényi Könyvtárban sem található meg, ennélfogva valóságos könyvészeti ritkaság, de szerencsére tudunk egy beregszászi magánkönyvtárban őrzött példányáról.

Ugyancsak az 1944. esztendőben, s szintén Ungváron, Zádor Dezső neves zenetudós Bartók Béla által ösztönözve, Pjotr Miloszlavszkij és Jurij Kosztyuk kiváló kollégái támogatásával megjelentették az első, dallamokkal lejegyzett ruszin népdalgyűjeményt, mely zenei anyagait tekintve kiemelkedő jelentőségű.7

A ruszin népballadák valódi gazdája azonban V. P. Lintur, az Ungvári Állami Egyetem Ukrán Irodalmi Tanszékének köztiszteletben álló professzora volt. 1939 és 1966 között hatalmas anyagot, 600 balladát jegyzett le, amelyből 1959-ben, az Ungváron kiadott Kárpátalja ukrán népballadái című, népszerűsítő jellegű kötetben nyújt át egy válogatást az olvasónak.8 Ezzel, mint fentebb már utaltam rá, az ukrán népballadák feldolgozásának korszakát nyitja meg. Hét év elteltével újabb, ez alkalommal már a szakemberek számára összeállított gyűjteménnyel jelentkezik.9 A lembergi (lvovi) egyetem által kiadott anyag 66 tartalmi típus 141 változatát rögzíti, s az előző kötet anyagához képest valamennyi új. Sajnos, sem a kötetek előszavából, sem jegyzetanyagából nem derül ki, hogy mi lett a dallamok sorsa.

Negyedszázados gyűjtő- és értékőrző munkássága mellett Linturnak meg kellett oldania az anyag országos és nemzetközi viszonylatban is helytálló rendszerezésének nehéz feladatát, s így volt alkalma tapasztalni az úttörő munkával járó örömöket és a fel-felvetődő problémák okozta gondokat egyaránt. Példaként többnyire a szovjet, azaz orosz gyakorlat felé orientálódott, de bölcsességét dicséri, hogy a szomszédos szlovák, lengyel, belorusz és magyar kollégáinak eredményeit is számba veszi.10 Ezután megállapítja, hogy a rendszerezés elveit a rendelkezésre álló anyag tematikai sokszínűsége és minősége alapján kell meghatározni. Úgy döntött, hogy a balladai szövegeket keletkezésük idejének, történelmi és társadalmi hátterének függ­vényében három alaprétegre osztja. Eszerint első helyre teszi az anyag negyedét kitevő, legrégebbinek vélt archaikus réteget, majd a törökellenes szabadságküzdelmeket, az ukrán ko­zákság hősies helytállását tükröző balladákat, végül a feudalizmus korának többnyire családi és szerelmi konfliktusokra épülő szövegeit tárgyalja.

E rövid dolgozat keretében nem térhetek ki a gyűjtemény részletesebb ismertetésére, de az érdekesebb típusokról, a fontosabb sajátosságokról, a magyar balladakinccsel kapcsolatba hozható tartalmi és motívumokban kimutatható vonatkozásokról feltétlenül szólnom kell.

Az archaikus réteg

A legkülönbözőbb gyűjtemények általában itt nyílnak ki először, a kutatók nyelvre és szár­mazásra való tekintet nélkül ezt a réteget dajkálják a legszívesebben. Ez mindjárt érthetővé válik, ha olyan ősi, mitológiai eredetű alaptörténetekre szövődik a cselekmény, mint Az anyósa által elátkozott, jegenyévé változott menyecske vagy az anyja által kitagadott és bánatában Madárrá változott leány esetében. A két történet kétségkívül népmesei eredetű, azonban a mesék színes helyzetábrázolása, a részletek kidomborítása helyett itt csak a varázslat megvalósulásáról kapunk tájékoztatást, annak módjáról egyik ballada szövege sem szól. S nem pusztán azért, mert az epikus dalokat a tömör fogalmazás jellemzi, s még  csak nem is a sokszor ok­talanul emlegetett balladai homály miatt. Sokkal inkább azért, mert az első esetben az anyós átka, a másikban a bánat okozta átváltozás csak egy fejlődési szakasza a végkifejlet felé ívelő drámának. Ha e magyarázat nem eléggé meggyőző, akkor hadd utaljak Déva falainak példájára, Kádár Kata keszkenőjének színeváltozására, a feneketlen tó mélyén egymást ölelő szerelmesekre, a sírvirágra vagy akár a megszólaló halottra. Ezek az elemek sem bontakoztak ki egyetlen előadásban, egyetlen változatban sem, tehát nem szövegrövidülésről s nem felejtésről van szó. Feltételezzük, hogy a balladák hallgatói komolyan hittek a természetfölötti erőkben, azoknak az emberi sorsokba való beavatkozásában, ennélfogva nem volt szükség a részletező magyarázatra.

Mindenképpen újszerűségükkel hatnak az olvasóra, de egyben számos jelentős, a ruszin nép gondolkodásmódjára és hiedelemvilágára utaló információt hordoznak azok a balladák, amelyekben a különféle növényi és állati eredetű mérgekkel való rontás a tragédiát okozó elem. Lehoczky Tivadar, Bereg vármegye múlt századi monográfusa, a ruszin folklór kiváló ismerője a megye orosz lakosai hiedelmeinek és babonás szokásainak felsorolása közben említi, hogy „A leány vagy nő azáltal vél magának férfit meghódítani, ha testét megmosván, a vizet megitatja választottjával… Lengyel Anna szentmiklósi hajadon kínzásra ítéltetvén az úriszék ál­tal bevallotta, hogy az ottani Cserszky nevű papnak adott ily vízből, valamint hogy »koporsóba tett hullára helyezett kenyér morzsáiból port hintett a levesébe«. Szerinte a pornak az a tulajdonsága, hogy általa az illető oly szótlan, hallgatag maradván, mint a halott, s azonfelül a port nyújtó irányába jóindulattal viseltetik.”11

Mint az idézett történelmi példa igazolja, a rontás célja rendszerint a szerelmi hódítás, amit a vizsgált balladatípusok is megerősítenek. Idesorolhatóak: A szerető megtartása varázslással, A megétetett legény, A hűtlenné lett szerető visszahódítása varázslással. Előfordulnak azonban olyan szövegek is, amikor az anyós a menyét (A menyét megrontó anyós), a leány pedig, mert szeretője ezt kéri tőle, testvérbátyját éteti meg (A lány, aki testvérbátyját megmérgezte).

A rontás készítésének „receptjeit” illetően a balladák korántsem olyan szűkszavúak, mint a fává, illetve madárrá változás varázslatának említésekor. A hősnő, ha nem ismeri a főzetkészítés módját, az erdei javasasszonytól kap tanácsot, aki a legkülönfélébb csúszómászók testének nedvét, a kígyómérget vagy kígyónyálat, a pogácsába sült kerti rutát s az apró, tojásból épp­hogy kikelt kígyócskákat tartja alkalmasnak a rontásra.

A fivére elveszejtésére vetemedett lány Lintur bevezető tanulmányának egyik idézete szerint szeretőjétől kapja az utasítást ekképpen: menjen el a hegyoldalon álló kányafához, melynek egyik ágán kígyó sütkérezik, s a nap melegétől nedve (nyála) csöpög a földre. Azt kell egy köcsögben összegyűjteni s az áldozattal megitatni.12

Ha ezeket olvasván esetleg arra gondolunk, hogy a népi fantázia valóságtól elvonatkoztatott túlzásaival szembesülünk, vessük el azonnal kételyeinket, mert a valóság sokszor ennél is borzalmasabb, visszataszítóbb meglepetéseket produkál.

Lehoczkyhoz visszatérve egy helyütt azt olvashatjuk, hogy bizonyos Abrakosztóné Borbála az 1732-es periratok szerint egy lánynak oly keveréket adott be, melybe „emberfő velejét, tengeriben főtt gennyt, gorengyi békát és csík-galand-csúszót vegyített”.13

A rontást végrehajtó balladahősöknek rendszerint bűnhődniük kell. A lányt szeretője arra való hivatkozással taszítja el durván magától, hogy előbb-utóbb vele is megtenné azt, amit báty­jával megtett. A rontásért felelősségre vont hősnők mély megbánást tanúsítva fogadják a társadalom ítéletét, vagy az öngyilkosságba menekülnek.

Talán ezeknél a hiedelmekkel dúsított típusoknál is szokatlanabb, meglepőbb tartalommal találkozunk azokban a ruszin népballadákban, amelyeknek hősei a vérfertőzés bűnébe es­ve semmisülnek meg. Lintur a téma szakirodalmának jó ismerőjeként hangsúlyozza, hogy míg belorusz, orosz és ukrán földön széles körben elterjedtek az egyház, a törvény és a közösségek által is elítélt vérfertőzésről tudósító népballadák, Kárpátalján csak két típust őrzött meg a szájhagyomány.

Az egyik a rablókká lett fivérek történetét mondja el, akik egy erdei házat megrohamozva megölik a gazdát, majd fiatal özvegyét meggyalázzák. A legkisebb fiú kimarad a „kalandból”, s a történteket átgondolva rájön, hogy tulajdon húgukat tették szerencsétlenné. Reggel az asz­szonnyal való párbeszédből végképp megbizonyosodik a szörnyűségről, majd bátyjait is felvilágosítja, akik lélekben megtörve öccsük kivételével mind a nyolcan vízbe ölik magukat (A rab­lókká lett fivérek meggyalázzák húgukat).

A másik típus cselekménye a bibliai Mózes történetéből, a Romulus–Remus és a magyar Micbánné mondáiból jól ismert, vízre tett csecsemők kezdőképével indul. A megesett lány, mi­után ikerfiaknak adott életet, az ártatlanokat vízre teszi. Jó sorsuk mégis megtartja a gyermekeket, akik felnövekedvén, elvetődnek abba a kocsmába, ahol anyjuk és húguk vezeti a boltot. Iszogatás közben az anya és lánya felkínálják szerelmüket a szép szál legényeknek. Erre egyikük így válaszol: „Sok földet bejártam, a vízen is voltam, de olyat nem láttam, hogy a fiú anyját vegye el.” A kötet egyetlen változatának zárómotívuma szerint az anya kőbálvánnyá változik (Az özvegy udvarlói – saját fiai).

 Hasonló konfliktusra épül a magyar népballadák között a Vadász és lánya, a magyar fül számára idegenszerű strófaszerkezetével és dallamával teljesen szokatlan típus.14 A teljes magyar nyelvterületről mintegy háromtucatnyi változata ismert, európai megfelelőjét csak a dán gyűjteményekben lehet kimutatni.

Az archaikus rétegben előkelő helyen szerepel, népszerűségénél fogva a ruszin szájhagyományban is többtucatnyi változatot teremtett magának az a típus, amelynek azonosító motívumát magyar nyelvben csak körülírni tudjuk. Egy ritka növényről, esetleg virágról van szó, amelyet az ukrán etnobotanika sem tudott mind ez idáig azonosítani.15 Valószínű tehát, hogy e növény csak a folklórban, a bűbájoskodó hiedelmekben létezik. A cselekmény vázlata a következő: A legény feleségül kéri választottját, aki csak azzal a feltétellel megy hozzá, ha elhozza neki a ritka virágot, hogy azzal ékesíthesse szűzi koszorúját. A legény lóhátra ül, s szakadékok közt futó hegyi patak partján megleli a keresett növényt. Gyökereivel együtt óvatosan kiemeli a földből, majd hazafelé indul, de a kakukkmadártól megtudja, hogy csalfa menyasszonya már mással üli menyegzőjét. Hazaérvén, a lakodalmas háznál a szakácsasszony pálinkával itatja, majd kihívja a menyasszonyt, hogy átadja neki a koszorúba valót. Egyik kezével a virágot nyújtja, a másikkal kivonja kardját, és fejét veszi, mondván: ha övé nem lett, másé se legyen.

Magyar párhuzamok

Ugyancsak az archaikus réteget színesíti A befalazott szerető és A zsivány felesége. Az előző a magyar Kádár Kata történetét ötvözi a Kőmíves Kelemenné alapmotívumával, a befalazással. A kegyetlen anya így próbálja megvédeni fiát a rangon aluli szerelmi kapcsolattól, egyes változatok azonban a vallási különbözőségeket hangsúlyozva az evangélikus anyát tartják a dráma okozójának. A befalazott legény meghal, s amikor a temetésére szólít a harang, a lány anyjától kérezkedik, hogy búcsút vehessen tőle. A hármas harangszó, a lány háromszori kérezkedése önkéntelenül a magyar Csudahalottat juttatja eszünkbe. Kedvese temetésén a lány összeesik, meghal, a gyászolók egymás mellé temetik őket. Az egymásért halt szeretők sírján kinövő, összeölelkező sírvirágokat a kegyetlen anya kivágja, ezért saját fia szájából kell hallania az átkot. A befejező strófa intelemként arra szólítja az embereket, hogy a szerelmeseket ne válasszák el egymástól.

A zsivány feleségének története is a típus egyes magyar változataihoz hasonlóan épül fel. A gyermekét ringató asszony panaszát férje kihallgatja, majd felszólítja, hogy ismételje meg az énekét. A feleség szépíteni szeretne helyzetén, ezért az előbb dalolt szöveg ellenkezőjét mond­va próbálja menteni magát. Hiába, Jancsi felszólítja, hogy öltse magára ünnepi viseletét, mert sétára kell menniük. A gyermekétől búcsúzó anya kisfia arcocskáját gyöngéden megharapva jegyet hagy a gyermeken, hogy idővel majd az a jegy emlékeztesse őt apja kezétől elpusztult édesanyjára. Véres kezét mosogatva Jancsi az érdeklődőknek azt mondja, hogy egy galambot ölt meg, mely burukkolásával éjjeli álmát zavarta.

Az anyjuk sírján zokogó, sorsukat panaszoló árvák témájának népballadai feldolgozása a ruszin folklórban is közkedvelt, változatai a kötet harmadik részében kapnak helyet. Az árvák anyjuk sírjánál-típus szövegei, akár a magyar Három árva-balladák, a mostohaság által a gyermekekre szakadó megpróbáltatások miatt keseregnek. Árváit a megszólaló halott édesanya azzal vigasztalja, hogy mostohájuk megfésüli és ellátja őket. Az árvák válasza keserű kifakadás: „Amikor mostohánk fésül, minden egyes hajszálunk tövén kiserken a vér.” Jól ismert ez az érvelés a magyar fogalmazásokból, melyek mindegyikében tisztán azonosítható ez az elem.

A magzatgyilkos lány a pokolban cselekménye két olyan mozzanatot tartalmaz, amelyek által félreérthetetlenül kapcsolódik a magyar anyaghoz. A Templomkerülő szereplőjének pokolba jutása és a többszörös magzatgyilkosság bűnének beismerésére gondolok. Amint a magyar példákból tapasztalhatjuk, mindkét motívum önálló típusalkotó elem, ezért nem könnyű eldönteni, hogy a Lintur-féle változat, mivel mindkettőt tartalmazza, eredeti-e, vagy kontaminált szöveg. Ugyanis az ismert magyar variánsok nem tartalmaznak gyermekgyilkosságra utaló tényeket, hősnőjük csak a templomkerülés bűnében vétkes.

A ruszin epikus hagyományban is ritka ballada eredetét illetően Lintur és Vargyas teljesen azonos véleményen vannak, amikor azt bizonyítják, hogy a típus a nyugati szláv közösségek felől, talán morva földről szivárgott be a magyar és a ruszin szájhagyományba.

Folytathatnánk a szembeszökő egybeesések sorolását a vándorlókkal útnak induló lány, A katonalány, a Hűségpróba stb. egybevetésével, de kiterjeszthetőek a kutatások akár a teljes ukrán anyagra is. Annyi azonban máris érzékelhető, hogy népeink folklórjában s ezen belül nép­ballada-költészetében számos érintkezési felület található, s ezeken keresztül a több évszázados együttélés törvényszerűségei által szabályozva oda-vissza csörgedezve hozzák és viszik az értékeket a két kultúra felszíni és búvópatakjai.

Török kori emlékek?

Az oszmán hadak elleni küzdelem emlékeiről Lintur tizenöt ballada és balladás dal kapcsán tesz említést, de kötetében ezek közül csak négy típus nyolc változatát teszi közzé. „A török hódoltság – mint említi – a XVI–XVII. században egészen a Felső-Tiszáig terjedt. Ausztria Tö­rökország elleni balkáni háborújában a helyi parasztok és dolgozók is részt vettek. Ennélfogva nincs abban semmi különös, hogy a török erőszak szörnyű idői, mély nyomokat hagyva a nép emlékezetében, jelentős mennyiségű mondát, legendát és népdalt teremtettek.”17 A kérdés efféle fölvezetése a valós történelmi és földrajzi kontextusból kiemelve akár helytállónak is tűnhet. Csakhogy az érintett balladák (A csatában elesett kozák lova által üzen családjának, A lány elkíséri bátyját a török elleni háborúba) nem az „osztrák–török”, még csak nem is a magyar–török eseményeket, hanem a zaporozsjei kozákság küzdelmeit idézik, akik a hűbéri függőség, a jogfosztottság, a földhiány elől menekülve a Dnyeper zúgóin túl, a déli sztyeppé­ken kisebb-nagyobb közösségekben gyülekeztek. Ezt e területet nevezték el Zaporizsjának, azaz „zúgón túl”-nak. A litván, a lengyel hadak és a krími tatár hordák támadásainak kitéve az ukrán kozákok állandó bizonytalanságban élve felfegyverkeztek, és számos csatában tűntek ki bátorságukkal. S nem csak földjeik védelmében. A XVI. sz. második felében hadjáratokat is indítottak a Krími Kánság ellen a szárazföld felől, Törökországot pedig a Fekete-tengeren keresztül gyors hadi sajkáikon érték el.

E valóban hősies idők népköltészeti megörökítésében az ukrán folklór gazdag hagyományt teremtett, amelyről – önmagával kisebb ellentmondásba kerülve – Lintur is említést tesz.17 A teljes ukrán balladakészlet vizsgálata megmutatja, hogy az említett török témakör balladáinak mindegyike megtalálható O. I. Dej neves ukrán folklorista balladakatalógusában, s ezeken kívül még tizenhat típusnak ugyancsak ez a történelmi kor a háttere. Ehhez képest a tö­rök kor magyar balladatermése szegényes, mindössze nyolc típusban mutatható ki a török rabság témája, de ezek közül egyik sem hozható összefüggésbe a ruszin szövegekkel.18

A Lintur-féle török balladákban, de egyéb típusaiban is gyakran jelenik meg a keleti orientációjú földrajzi szemlélet. A Dnyeper,19 a tenger20 emlegetése egyértelművé teszi a balladák származását, s ezt még a Duna gyakori szerepeltetése sem cáfolja, ugyanis nem a magyar Dunáról, hanem annak a Fekete-tengerbe torkolló alsó szakaszáról beszélnek az énekesek. Ezt is valós történelmi kötődések teszik indokolttá, hisz a jobbágyi függőség elől menekülve számos ukrán család és szökevény lel menedékre „túl a Dunán”,21 azaz román földön, s a szerelmi tematika balladáinak csalódott, elesett hősei sok esetben a Dunába ugorva önként fejezik be életüket22.

A kötet jegyzeteiben hangsúlyozottan olvashatjuk, hogy a Rahó és Kőrösmező környékéről származó anyag a Kárpátaljával szomszédos Ivano-Frankivszki és Csernyivci megyék népköltészetének szerves része, ugyanis e területeken élnek a huculság23 nagyobb tömegei24.

E tények értékeléséből pontosan kimutatható, hogy a kárpátaljai ruszinokat gyökereik a Kárpátokon túli ukrán földekhez kötik, ahonnan tárgyi és szellemi kultúrájuk nagy részét is elhozták magukkal.

Helyi sajátosságok

Az egyik legismertebb ruszinkutató, Bonkáló Sándor az elsők között tett kísérletet a ruszinság etnikai rétegeinek azonosítására. A hegylakók (verhovinaiak) csoportját jellemezve megállapítja: „Ha nyelvüket és ruházatukat nézzük, pontosan meg tudjuk állapítani, hogy honnan, Galícia melyik vidékéről jöttek25”. A síklakók (dolisnyakok) származási helyét illetően viszont máig nincs elfogadható magyarázatunk. Tény, hogy a ruszinok kárpátaljai telepítését a XIII–XIV. századtól kezdődően az érintett területek elnéptelenedése váltotta ki. Mindez többnyire a kenézek által irányított és szabályozott migrációs folyamatként zajlott, az idők során azonban az önkényes földfoglalók csoportjai által felerősödve a kívántnál sokkal nagyobb mé­reteket öltött. A merőben más etnikai környezetbe kerülve, román, szlovák és magyar közösségekkel érintkezve, új nyelvi és gazdasági hatásoknak kitéve a nyugat-ukrajnai származású ke­leti szláv közösségek sokkal előbb találkoztak a civilizációval, mint a Kárpátokon túl maradt testvéreik.

Amikor elhagyták szülőföldjüket, még nem volt ukrán államiság, de egységes ukrán nemzet sem. Az orosz birodalom peremvidékein az állandó lengyel hatásnak kitéve oroszoknak mond­ták ugyan magukat, de már oroszok sem voltak. Új hazájukban a rusz, azaz orosz jelentésből keletkezett és rájuk tapadt ruszin, rusznyák megnevezést elfogadták, és valóban ruszinokká lettek.

Költészetük, hagyományaik őrzésében azonban mindmáig állhatatosak. A balladákhoz vissza­térve figyelmet érdemlő mozzanat, hogy Lintur egy füzérnyi olyan balladatípust nevez meg, amely hiányzik a szélesebb ukrajnai szájhagyományból, ennélfogva nyilvánvalóan a ruszin folklór termékei. Jelenlétüket a terület sajátságos néprajzi és földrajzi-politikai környezetével magyarázza. Törvényszerűséget lát a környező népek (románok, magyarok, szlovákok, lengyelek) folklórjának és a helyi ruszin szájhagyománynak egymásra gyakorolt kölcsönhatásában, az általa kiemelt balladatípusokat azonban (A halott vőlegény, A lakodalomban megmérgezett lány, A befalazott szerető, A katonalány, Magzatgyilkos lány a pokolban, Hűségpróba, Jancsi az akasztófa alatt) határozottan a nyugati szlávoktól, konkrétan a szlovákoktól való átvételként tárgyalja.26

A balladák nyelvi sajátosságairól szólva előrebocsátandó, hogy a kárpátaljai ruszinság nyelvjárásai a több százados különélés folytán jelentősen eltávolodtak eredeti állapotuktól. A nép Kárpát-medencei történelme idején a szomszédos etnikumoktól átvett jellegzetességei kö­zül a lexikális változások a legkirívóbbak. Mivel elsősorban magyar elemek beáramlásáról beszélhetünk, a nyelvtudomány magyarizmusokként emlegeti az egyes esetekben anek­doti­ku­san túltengő magyar nyelvi hatást27. A balladákban, ha mértékkel is, de szépen kimutathatóak az élet legkülönbözőbb területeiről kölcsönvett magyar szavak:

1.   Katona – „Ide szinok u katune” (Megy a fiam katonának);

2.   Ló – „Pisov vas brat na lovö” (Elment a testvéretek lóháton);

3.   Pipa – „Csija pipka na sztoli?” (Kinek a pipája van az asztalon?);

4.   Marha – „Szkotari marhu zsenuty” (A pásztorok a marhát hajtják);

5.   Rongy – „U rengyi vpovila” (Rongyokba göngyölte);

6.   Halász – „Idut tudi halaszove” (Halászok mennek oda);

7.   Soha – „Ne zabiv suha” (Soha nem felejtette el);

8.   Sarkantyú – „Huszari v sarkanykovi” (A huszárok sarkantyúkkal);

9.   Harcsa – „Jizste, harcsi!” (Egyétek, harcsák!);

10.   Pallos – „V pravoj ruci palos derzsit” (jobb kezében pallost tart) stb.

A regionális népdal- és balladagyűjteményeket forgatva gyakran tapasztaljuk, hogy az énekesek az előadott eseményeket bizonyos helységekhez kötik. A folklór ismerői számára azonban köztudott, hogy a megnevezett helységek csak ritkán jelölik a cselekmény valódi helyét, többnyire az énekesek és a közönség által választott és elfogadott városokat, községeket nevezik meg, hogy ezzel is az illető település fontosságát hangsúlyozzák. A ruszin népballadákban Csernyivci, Rahó, Jaszinya (Kőrösmező), Huszt és Munkács nevei szerepelnek, de olykor a Nagyszőlős határában magasodó Fekete-hegy is fontos alkotórésze egy-egy kezdőképnek.

Mint fentebb már jeleztem, a gyűjtemény a dallamok nélkül hiányos, s e tekintetben sem a kifogástalan alapossággal megírt bevezető rész, sem a jegyzetanyag nem szolgál semmilyen információval. A ruszin epikus költészet magyar tolmácsolásában előttem járó Lovassy Andor ungvári kiadású kötetének ruszin nyelvű előszavában a sorozatszerkesztő Ivan Harajda azonban kiemeli, hogy Kárpátalja keleti szögletének népzenéjét a kolomijkaszerű dallamok uralják, míg nyugatabbra a dalszerű előadásmód a jellemzőbb. A balladák dallamai között mindkét dallamszerkezet bőséggel kimutatható.28

Végezetül, mielőtt fordításaimat az olvasók és a szakemberek figyelmébe ajánlanám, hadd szóljak a legőszintébb elismeréssel arról a székesfehérvári tanár-újságíróról, Lovassy Andorról, akit saját bevallása szerint 1939-ben „állami parancs hozott először Kárpátaljára”, s ennek ellenére „nem a néppel, hanem a lelkével” találkozott igazán először. Mint írja, megkapta a soha nem hallott ritmus, megfogta a szomorú melódia, s miután a szöveg és a tartalom felől érdeklődött, egy új ruszin fogalmazás kezdett benne kialakulni. „Ez a kötet… a ruszin népballadák kis töredékével ízelítő szemelvényeket akar adni – addig, míg a nagy és illusztrált gyűjtemény megjelenése valóra nem válik…”29

A szándék, mint tudjuk, idő hiánya miatt nem valósulhatott meg. A munkát, amelyet ő küldetése értelmének tekintett, én nem folytatni kívánom, hanem újrakezdeni és befejezni.

*

Magzatgyilkos lány a pokolban

Játszott egy lány a réten, haj,

a réten, a réten,

táncolt is örömében,

heje-huja-haj!

Szembe jött rá egy legény, haj,

egy legény, egy legény:

– Koszorúd légyen enyém,

heje-huja-haj!

– Koszorúmtól elmaradj, haj,

elmaradj, elmaradj,

pokolbéli fajzat vagy,

heje-huja-haj!

– Miről ismertél rám, haj?

– A tüzes szemedről,

szőrös ördög-képedről,

heje-huja-haj!

A hátára felkapta, haj,

felkapta, felkapta,

erdőkön át vonszolta,

heje-huja-haj!

– Tégy le engem, ne vigyél,

félek az erdőtől,

az erdei ördögtől

heje-huja-haj!

Inkább vigyél anyámhoz, haj,

anyámhoz, anyámhoz,

leánypajtásaimhoz,

heje-huja-haj!

A pokol már közel van,

közel van, közel van,

– Hej, de kutya meleg van,

heje-huja-haj!

Leültette a székre, haj,

a székre, a székre,

kupát adott kezébe,

heje-huja-haj!

Az elsőt hogy megitta, haj,

megitta, megitta,

az ereje elhagyta,

heje-huja-haj!

Másodszor megtöltötte, haj,

felvette, felvette,

akkor lett csak fekete,

heje-huja-haj!

Harmadikat megitta, haj,

megitta, megitta,

az igazat kimondta,

heje-huja-haj!

– Hét magzatom elástam, haj,

elástam, elástam,

mégis lányként sétáltam,

heje-huja-haj!

Vár rám otthon az anyám, haj,

az anyám, az anyám.

– Merre jártál, leánykám?

Heje-huja-haj?

– Arattam én a nyáron, haj,

a nyáron, a nyáron.

– Mit kerestél, leányom,

heje-huja-haj?

– Három arany megérte, haj,

megérte, megérte.

– Ugyan mit vettél érte?

Heje-huja-haj!

– Szépen szóló citerát, haj,

citerát, citerát.

– Hogy pengették a húrját?

Heje-huja-haj!

– Hope-cupe, járt a tánc¸ haj,

anyácskám, anyácskám.

– Hogyan fújták a nótát?

Heje-huja-haj!

– Széles folyó, keskeny híd, haj,

keskeny híd, keskeny híd,

a folyóban hideg víz,

heje-huja-haj!

A madárrá változott leány

Hűs vizű patak,

vized bár szalad,

én átalugornám!

– Édesanyácskám,

kit én választottam,

hadd legyen mátkám!

Odaadta anyja,

s megparancsolta:

haza se térjen.

– Kerüld el házam,

szófogadatlan,

hűtelen vérem!

Egy évig kerülte,

kettőig tűrte,

sírt a levél is.

Majd madár lett belőle,

kakukkmadárka,

s hazaszállt mégis.

Ősz öreg anyja

kendőjét varrja,

hímeit ölti.

Kisebbik öccse

a küszöbön állva

puskáját tölti.

– Engedd meg, anyám,

azt a kakukkot

lőjem meg néked.

Ne kakukkolja,

ne panaszolja,

hogy nehéz az élet!

– Hogy engedhetném,

én kicsi fiam,

tedd le a fegyvert.

Szegény kakukkot

üldözi sorsa,

akár az embert.

Jegyzetek

1Olena Rudlovcsák: A Kárpátukrán néprajzkutatás története (1914-ig); Debrecen, 1986. 14.

2J. F. Holovackij: Narodnije pesznyi Galickoj i Uhorszkoj Ruszi I–III.; Moszkva, 1878.

3Olena Rudlovcsák, 12.

4De Vollan G. A.: Ugro-russzkije narodnije pesznyi; Szentpétervár, 1985.

5M. Vrábely: Ugro-russzki narodnyi szpivanki; Budapest, 1901.

6Ruszin népballadák. Luka Demján gyűjtését magyarra fordította Lovassy Andor. Ungvár, 1944.

7Narodnyi pisznyi podkarpatszkih ruszinov. Gyűjtötték: Zádor Dezső, Pjotr Miloszlavszkij, Jurij Kosztyuk; Ungvár, 1944.