P. Dobrozsi Rita:        Csak ISTEN LEGYEN IRGALMAS?

                                                                                                                             Novella

Csillagtalan sötétség borult a németországi koncentrációs táborra. Bauer kimerülten feküdt a priccsén, és várta a megváltó álmot. Hajnali egy óra lehetett. Mellette hangosan felzokogott valaki, aztán minden átmenet nélkül horkolt tovább. Kicsit távolabbról tisztán hallotta egy lengyel fiú összefüggéstelen dadogását, aki a haldoklók jellegzetes lázálmában beszélt, de hamar abbahagyta. Léptek csosszantak, a szobaparancsnok felmordult:

- Na, megdöglött már? Viszitek végre?

- Igen. Kell a hely. Heinrich csúnyán köhög. Nincs ágya. Ennek meg már úgy is mindegy. Meg különben is... Már tavaszodik... - mentegetőzött zavartan egy riadt hang.

- Akkor kifelé vele! Végre lesz egy kis csend!

A szobaparancsnok a másik oldalára fordult. Hatalmasat reccsent alatta a priccs. Nemsokára újra hallatszottak a surranó léptek. Aztán elfojtott köhögés, és egy hörgésszerű hang:

- Köszönöm, fiúk!

Bauer akaratlanul is összeszorította a fogát. Pedig mióta itt volt, nagyon szívósan küzdött minden érzelem ellen. Tudta, hogy így több esélye lehet. Aki nem a túlélésen gondolkodik, eleven halott. Ez biztos. Gondolatait, muszáj leszűkíteni az ételre. Több nem fér bele, különben nagyon hamar végzi… Csak az álmok... Bauer ez ellen épp úgy nem tudott védekezni, mint a többiek. Az álom vonzotta, és taszította egyaránt. Nagyon jól ismerte már a borzongatóan szép képeket, mint például egy bőséges vasárnapi ebéd, és utána a felesége tébolyító ölelése, miközben a kertből behallatszik a gyerekek kacagása. Egy ilyen álom után felébredni maga volt a pokol. Bauer, ha nem akarta volna túlélni a háborút, az első ilyen álom után öngyilkos lett volna.

Bauer Tamás huszonnyolc éves gépészmérnök, és felesége Bauer Tamásné, született Kern Flóra huszonöt éves zongoratanárnő itt feküdtek egymástól pár száz méternyire, a németországi Melner koncentrációs táborában. Néhány barakk, és egy árammal teli szögesdrót választotta el őket egymástól. Mindketten magyarországi zsidók voltak. Ez volt a bűnük. Meg az, hogy még éltek…

Nyolc hónappal ezelőtt, az utolsó transzportok egyikével szállították ide őket. Akkor már jó ideje egy romos tanyán laktak. Kavicsszemű, rossz leheletű öregasszony fogadta be őket, akinek jószerivel minden vagyonukat odaadták. Budapestről még el tudtak menekülni, bár a vonaton egymást érték az igazoltatások, de Bauer egyik barátja szerzett papírokat. A négy éves Sárával, és a hat éves Palikával megbeszélték, hogy minden razzia során éktelen sivalkodásba kezdjenek, ami talán meggyorsítja majd az igazoltatást, és valamennyire eltereli a figyelmet róluk.

Bauer nagyon aggódott, mert a papírok gyenge minőségű hamisítványok voltak, és hamar lebukhattak volna, de a gyerekek őszinte lelkesedéssel, kiszámítottan kezdtek hisztizni, ahogy a jellegzetes karszalagot megpillantották. Flóra fejét öregasszonyos kendő borította, Bauer napjában kétszer borotválkozott.  Mindez 1944 nyarán történt.

A címet Bauer barátja adta. Elhanyagolt, málladozó vakolatú tanya volt, távol mindentől. Bauer repesett az örömtől, pedig a gazdagon berendezett, öt szobás pasaréti lakásukat hagyták ott érte. A vénasszony zordan megnézte őket, aztán papírt tett eléjük. Minden aranytárgyukat ráíratták. Fogalmuk sem volt, hová rejtette.

Nem rendezkedtek be rögtön. Bauer kimeszelte a kunyhót, Flóra megállás nélkül súrolt, takarított, fertőtlenített. A gyerekek az udvaron rohangáltak egész nap, élvezték a meleg levegőt, a napsütést. Egy pici szobában zsúfolódtak össze. Az öregasszony a konyhában aludt.

 Megúszni! Ez volt minden gondolatuk. Nem tarthat örökké! Aztán majd minden másképp lesz... De ezen még nem akartak tépelődni.

Flóra végzett minden háztartási munkát, pedig Pesten cselédet tartottak, és az asszony sok mindent nem tudott. Például a kenyeret sütni. Ezen mindig összekülönböztek a vénasszonnyal, noha Flóra zokszó nélkül begyújtott már hajnali háromkor a rozoga kemencébe, és megkezdte a dagasztást. De a vénasszony, - Rozál néninek hívták -, mindenbe belekötött. Súlyos agyér-elmeszesedése miatt különböző bosszantásokat eszelt ki számukra. Akkor örült a legjobban, ha a Flóra által keservesen elkészített soványka ételt szándékosan lelökhette. Jól bele is döngölte a földes padlóba. Sárának sírásra görbült a szája, ahogy a piszkos krumpli-darabokat, vagy a bemocskolt lekváros kenyeret ette. A szétfolyt levest beitta a föld…

De Bauer szigora legtöbbször hatott. A parányi szobában órákig magyarázta a kicsiknek, hogy minden másképp lesz majd, ha véget ér a háború. Muszáj megenniük bármit, hogy egészségesek maradjanak. Idétlen történeteket talált ki arról, milyen ételeket kellett megrágnia gyerekkorában azért, hogy ne betegedjen meg. Flóra ilyenkor úgy tudott mosolyogni, hogy a könnyeit nem vették észre a gyerekek.

Végül a vénasszony jelentette fel őket. Naponta támadtak olyan kényszerképzetei, hogy Bauerék összefognak ellene, és egyszer megölik. A házért, meg a tanyáért...

Sose lehet tudni... Rozál nénit egyik ismerőse lovas kocsival bevitte a városba, ahonnan csendőrökkel jött meg. Baueréknak azt mondta, a piacra megy, élelmiszerre alkudni…

Ami ezután következett, maga volt a borzalom. Baueréket marhavagonban szállították Németországba. Míg a vonat zakatolására próbált koncentrálni, hogy az idegeit kicsit lecsillapítsa, Bauer félőrülten szorította összemocskolódott testéhez családját. Mindvégig magát hibáztatta. A gyerekek először ordítottak, később már csak nyöszörögtek. Flóra volt köztük a legfegyelmezettebb. Vizet kunyerált, falatnyi kenyérdarabokat dugdosott a szájukba, simogatta, ölelgette őket. Csak beszélni nem volt képes. A rettenetes utazás végéig néma maradt. A foga folyamatos kocogása hallatszott, és érezték a finom, de állandó reszketését.

 Mire megérkeztek, körülbelül annyi volt a halott, mint az élő. A bűz már elviselhetetlennek tűnt, de mi volt ez a félelemhez képest? Az utazás végére Bauer mgnyugodott. A hullákat, és a haldoklókat nézte. Furcsa, groteszk módon ez adott erőt neki. Megértette, és beleégette minden porcikájába az elhatározást: Nem szabad feladni! Már nem tarthat sokáig! Nem, nem szabad feladni! Soha! Életben kell maradniuk! Minden áron!

Bűnösnek tartotta magát azért, ami történt. A bolond öregasszonyt neki kellett volna otthon tartani, és még az udvarról sem kiengedni! Hogy is lehetett ilyen ostoba! Egy székhez kellett volna kötözni már az első napon, amikor észrevették rajta, hogy félig meghülyült. Ezt sosem bocsátja meg magának! És ezek az ártatlanok az ő felelőtlensége miatt pusztuljanak el? Soha! Azért sem! Az a minimum, hogy élniük kell! Nincs többé érzelem! Nincsenek gondolatok! Csak mindig egy napra tervezni! Élelmet kell szerezni! Ez a legfontosabb! Hogy kibírják… Hogy túléljék… Kutya kötelessége életben tartani őket! Mindent meg fog tenni! Senki és semmi nem érdekli ezen kívül!

- Ha vége lesz a háborúnak, újra érző, és értő ember leszek... De addig csak egy robot, akinek mindig azt kell tennie, amivel életben tarthatja a családját! – motyogta Bauer. Majdnem összeroppant a hirtelen rászakadt felelősség súlyától. A teste megroggyant, szemei elhomályosultak. De csak egy pillanatig tartott az egész, mert máris magán érezte Flóra ijedt tekintetét. Kiegyenesedett, átölelte az asszonyt, és bátortalanul simogatta a hátát. Mintha egy pillanat alatt kilúgoztak volna belőle minden félelmet, és elbizonytalanodást. Csak az előtte lévő iszonyatosan nagy, és fontos feladatot látta: Élve kerülnek haza mindannyian! Így kell lennie!  – fogadkozott.

A vagonajtók feszegetése térítette magához szinte transz-szerű állapotából.

Mikor kibotorkáltak a halottak, és a földön fekvők közül, Bauer vasmarokkal lesegítette családját a vagonból, és még ugyanazzal a mozdulattal el is húzta őket a rájuk zuhanó félájult emberek elől.

Maradjunk együtt! – súgta. Flóra hozd Palikát, én viszem Sárát! Bírod? Figyelj! Csak én beszélek! Ha megböklek, megcsíped Palikát, hogy rettentően ordítson! Érted?

Meglepődött, mert nem várt választ az asszonytól:

 - Igen. Együtt kell maradnunk… – mondta nagyon nehezen forgó nyelvvel Flóra.

A reszketés még jobban elterjedt minden tagján, csak a szemei égtek valami furcsa tűzben. Bauer határozott mozdulatokkal ment elöl. Nem tudta, hogy ijesztően sápadt. Megállt az első német tiszt előtt. Kemény volt a tekintete, és a hangja is. Az SS-legény kezébe nyomta hamisított irataikat.

- Biztosíthatom uram – szólt nagyapjától tanult tökéletes németséggel, - hogy miként tisztázódik ez a nevetséges félreértés, önt kitüntetik, amiért segít most nekünk abban, hogy a legmegfelelőbb körülmények közé kerüljünk. Ugye ért engem?

Az SS tiszt meglepődve pillantott föl. Eddig csak számára érthetetlen makogást, sírást, nevetséges könyörgéseket hallott. De ez a fickó mintha tényleg más lenne. Vizsgálni kezdte az iratokat.

- Ezek hamisak! Mégpedig azért, mert maguk zsidók! Magyarországról… Itt a lista!

- Figyeljen! Ez élete eddigi legnagyobb, és legfelelősségteljesebb döntése! Ne ítéljen elhamarkodottan! A papírok azért hamisak, mert egy titkos megbízást kaptam, amit ezen a helyen talán érthető, hogy nem mondhatok el. Viszont megfelelő körülmények között, felettesei jelenlétében természetesen felfedem majd… - óvatosan megbökte Flóra könyökét.

Ebben a pillanatban Palika éktelen üvöltésbe kezdett. A német ingerülten felmordult:

- Vigyétek őket a munkaképesekhez! A kölyköket pedig…

- Feltétlenül gondolja át, mit válaszol! – szólt dühös hangon Bauer. Közben azért fohászkodott, hogy az izmai és idegei fel ne mondják a szolgálatot.

- Engem utasít?! Pofa be! A kölykök a konyhai kápó vackába kerülnek! Úgyis mindig nyavalyog a gazember! Most legalább lesz miért! Magát pedig nem felejtem el! Ahogy lesz időnk, kikérdezzük!

- Állok rendelkezésére! Köszönöm a bizalmat! Heil Hitler! – vágta magát vigyázzba Bauer. Szerencsére nem volt ereje elvörösödni. Távolba meredő pillantással érzékelte, hogy Sára kapaszkodó ujjacskái lecsúsznak a nyakáról, és hogy Flórát ellenkező irányba terelik. Palika sikítását már alig bírta. A keze ökölbe szorult, és önkéntelen mozdulatot tett a gyerek felé, de ekkor elkapta az SS tiszt pillantását. Egész testében megmerevedett. Mint egy távvezérelt robot, úgy indult el a munkaképesek táborához.

„Igen, 1944. őszén volt mindez. Most pedig 1945. márciusa van!” – pillantott fel a mennyezetre homlokráncolva Bauer. Élesen látta maga előtt újra, és újra a lágerbe érkezésük jeleneteit. 

- Mennyi az idő? – nézett le a felső priccsről.

- Hol az órád?

- Ne törődj vele, az időt mond!

- Hajnali egy lesz mindjárt!

- Rendben. Köszönöm. – Bauer kezdett lekászálódni. Nem volt egyszerű feladat, hiszen nagyon lesoványodott, és halálosan fáradt volt, de a munkát még bírta, ezért egyelőre életben hagyták. Feltűnés nélkül kiügyeskedte magát a női barakkok árammal teli drótkerítése mellé. Flóra már várta.

- Hoztál valamit? – súgta az asszony.

- Igen. Persze. Megígértem… Már dobom is.

A kerítés fölött egy darabka kolbász, és egy jókora kenyérvég repült át.

- Megvan? – kérdezte izgatottan Bauer.

- Aha. Igen. Finom. Nagyon jó… - mormolta Flóra. Teli szájjal, mohón harapdált.

 - Figyelj! Honnan szerzed? Nem tudom elképzelni… Naponta tízezrek hallnak éhen… Üzletelsz? Mivel? Hogyan? Miért nem akarsz beszélni róla soha?

- Mert nem fontos. Az a fontos, hogy élsz… hogy a gyerekek is jól vannak…

- Láttad őket ma is? – Flóra cérnavékony hangja valahol a téboly határán mozgott.

-Persze! Tudod, hogy a konyhai kápó mellett dolgozom, és ők is ott vannak! Ma reggel is bejöttek kanalakat súrolni! Egy plafonig érő deszka áll a szalmazsákjuk előtt. Senkinek nem tűnnek föl. A körülményekhez képest nagyon jól elvannak. Meleg van ott, és a kápó rendes. Soha nem dumál róluk. Ha ellenőrzés van, el tuja rejteni őket. Megint a zsebükbe dugtam az ételt! Azt ették, amit te! – Bauer hangjába pici öröm vegyült. Látta maga előtt a délelőtti jelenetet: Sára és Palika piros arcát, ahogy dolgoznak! Fegyelmezett kis kölykök! Csak ritkán néznek rá! Mindent úgy csinálnak, ahogy megbeszélték! Sikerült megvesztegetnie az írnokot, aki beírta Sárát és Palikát az elgázosított hullák közzé. Elég simán ment. Még 1943-ban bevarrt a kabátja bélésébe hat aranygyűrűt. Hármat adott. Elégnek bizonyult. Meg aztán, valahogy egy ideje már nincs az a nagy ellenőrzés… Mintha félne az SS… Meg keringenek mindenféle hírek… Hogy nemsokára vége… Hogy legyőzték a németeket…

Az Amerikaiak meg az Oroszok már Németországban vannak… Lehetséges volna? – kérdezte magától gondolatban Bauer, de mindjárt megkeményítette a vonásait.

Semmi hátha! Semmi értelmetlen reménykedés! Semmi érzelem! Túlélni! Majd csak aztán gondolkodni! Elég ebből! – szidta önmagát.

A sötétben Flóra arcát próbálta fürkészni.

- Jól vagy? Nincs semmi bajod?

- Ne kezd, Tamás. – Flóra elgyötörten sírt. Olyan rutinja volt a hang nélküli zokogásban, hogy szinte észre sem lehetett venni, mit tesz. – Miért kérdezed ezt mindig? Ezt az irtózatos hülyeséget? Nagyszerűen érzem magam! Világ életemben arra vágytam, hogy itt lehessek!

Bauer egy pillanatra ideges lett, de a fogadalmára gondolt, és rögtön lecsillapodott.

- Csak azért kérdeztem, mert el tudom intézni, hogy a tábori kórházba kerülj, ha bármi bajod van. Egy betegség nem játék itt, még a legkisebb sem. Megértettél?

- Gondolod, hogy nem szólnék? Kinek tudnék még szólni? Ne gyötörj ezzel! Örülj, hogy még bírjuk, és hogy a gyerekek… - elakadt a hangja.

- Hagyd abba Flóra! Jól vannak a gyerekek!

- De én miért nem láthatom őket soha? Ezt intézd el, ha tudod! Ezt, és semmi mást! Látni akarom a gyerekeimet! - Flóra nyöszörgött.

- Fejezd be az érzelgést! Itt nincs helye! Itt csak egy valami létezik: a túlélés törvénye! Hányszor kell még elmondanom! … és ne bőgj, az ég szerelmére! Még meghallja az őr, és idevilágít! Értsd meg: elég, ha egy pillanatra elhagyod magad, az is végzetes lehet! Itt bármi megtörténhet! Most minek kezdjem újra magyarázni? Hatalmas dolog, hogy többet tudunk enni, mint a többiek! Ez maga az élet! Ne gondolj semmi másra! Nem lehet! Felfogtad végre? – Bauer csikorgó hangon, visszafojtott dühvel beszélt.

Éppen azért, mert imádta a feleségét. Flórát és a gyerekeket nem érheti semmi baj! Majd ő gondoskodik mindenről! Neki kell gondoskodnia!

- Holnap éjjel újra jössz? – súgta szipogva Flóra.

- Hát persze hogy jövök! Bízhatsz bennem!

-Figyelj! Hallottad, hogy talán… lehet, hogy nemsokára… hogy nemsokára vége lesz a háborúnak?

- Ezt ki mondta? Különben mindegy is! Nem érdekelnek a kósza hírek! Talán szemen szedett hazugság! Bele ne éld magad! Hallod? Amíg itt vagyunk, semmibe sem szabad beleélni magad! Majd ha kimentünk… De ez nem tudhatjuk mikor lesz… Semmit nem tudunk még biztosan… Ne gondolkodj ezen, Flóra! – Bauer szinte könyörgött. Nagyon sajnálta az asszonyt, és sajnálta magát is, és sajnálta a gyerekeit, és sajnálta az egész világot, de tudta, hogy ennél többet nem tehet… és nem is akar tenni… később sem. Nem akart sem bosszút állni, sem politizálni. Hagyják békén. Mindenki. Hagy élje az életét. Ami még maradt… Esténként hagy feküdhessen a felesége mellé jóllakottan, miközben a gyerekek a szomszéd szobában szuszognak. Mi kell még? Az emberiség mindig ilyen marad. Háborúznak, öldökölnek, aztán börtönbe, vagy fogságba vetik egymást. Soha nem tanulnak. A híres politikusok! A híres hadvezérek! Csak szenvedést adtak… Elég ebből! Ha hazakerülnek, még egy újságot sem fog kinyitni soha! Békességet akar, és családot! Semmi mást! Milyen szerencse, hogy azt a tisztet, aki a konyhai kápóhoz küldte a gyerekeket, másnap kivezényelték a frontra! Ezért aztán elmaradt az ő titkos küldetésének megbeszélése. Egyébként az SS nagy részét a frontra küldték… A helyüket, ahol csak lehetett, volt rabok vették át. Volt bűnözők. Sok a szadista állat, de valahogy mégis… Nem rúgnak olyan nagyot, és nem ütnek túl erősen. Persze gyengébbek is…

Bauer odaért a tábori konyha elé. Két gyors, két lassú kopogás az ajtón. Ez volt a jel. Az ismerős kápó vigyorogva dugta ki a fejét.

- Na mi van? Mikor jön?  … és milyen? – kérdezte izgatottan.

- Ahogy megbeszéltük. Fiatal. Széparcú. Érintetlen. Még soha nem csalódtál abban, akit hoztam. De ugye holnap megint láthatom a gyerekeket? - kérdezte rekedten.

- Hát persze! Amíg te tartod a pofád, én is tartom! Lesz zaba is! A kölykeid pedig biztonságban vannak! De, csak míg minden nap hozol valakit! …  és újat! Világos? Nem tudnék elviselni egy profi homokost! Csak ezek az ártatlan báránykák izgatnak föl… Na, igyekezz! – a kápó zsíros arcán bárgyú mosoly fénylett. Becsapta az ajtót.

Bauer sietett. Még tegnapelőtt kinézte a fiút. Az ott állt a megbeszélt helyen, a latrina mellett. Bauer karon fogta:

- Na gyere! Kibírod azt a fél órát, utána meg ehetsz rogyásig! Olyan jól fogsz lakni, hogy nem is hinnéd! Csak legyél kedves hozzá! Meg kell tenned mindent, amit kér! Világos? A kaja járjon végig az eszedben! Semmi más! Akkor könnyebb lesz!

Hirtelen maga felé rántotta a fiút, hogy újra megnézze magának. A hatalmasra tágult szempárban inkább elhatározás volt, mint félelem.  A szőke borosta alatt látszott, hogy a fiú valamit rág.

- Mit eszel? – förmedt rá Bauer.

- Semmit. Csak már elképzelem… Az evést. Megőrülök az éhségtől… - nyeldekelt kínlódva a fiatal férfi.

Bauer rámeredt. Lassan bólintott. A gyomra emelkedni kezdett. Az egész belsejét valami megnevezhetetlen kétségbeesés és sajnálat szorította össze. Pár másodpercig képtelen volt védekezni ellene. Gyorsan megrázta a fejét, és nagyot harapott az alsó ajkába. A sajnálat, és minden más érzés hamarosan eltűnt.

- Itt vagyunk! Kedves légy, különben éhen maradsz! Világos? – sziszegte.

Kopogott a jelzésük szerint, aztán belökte a résnyire nyíló ajtón a rabot.

Néhány perc múlva a barakkjába ért. Ahogy ledőlt a priccsre, már aludt is.

Álmában otthon járt. Flóra reggelire sonkás omlettet sütött, és amikor az asztalra tette a serpenyőt, pongyolája derékig szétnyílt. A bőre puha volt, és illatos. Bauernek megadatott az a mérhetetlen öröm, hogy végigaludja az éjszakát, és látomása folytatódjon, egészen a beteljesülésig.

                                                                *

Senki és semmi nem állíthatta meg a futótűzként terjedő hírt: Már csak néhány hét lehet hátra! Az amerikaiak meg az oroszok itt vannak Németországban! Valóban hallották esténként a süvöltő bombákat, és az égő épületek ropogását. Vastag, nehéz füstöt is hozott a szél. Kéjes örömmel szívták be mindannyian. Ha elmerészkedtek a tábor szélére, láthatták is az égő várost a mélyben. Kezdtek hinni benne, hogy megmenekültek… Hogy túlélik… Hogy nemsokára elmehetnek innen… A földalatti mozgalom újságot csempészett be hozzájuk. Alig tudták megmenteni a miszlikbe szakítástól… Mindenki egyszerre akarta olvasni... Benne volt! Tényleg benne volt a hír, hogy nemsokára vége!

Jöttek röpiratok is arról, hogy tartsanak ki! Legtöbben sírva olvasták.

Bauer is izgatott volt. Talán nemsokára fölszabadul a felelősség alól! Hazamennek! Nekik sikerülni fog! Túléli az egész család! Mert ügyes volt. Mert megfogadta. Mert teljesítette… Hogy milyen áron? … azt majd egyszer, évekkel később megbeszéli magával. De addig mindent úgy kell tenni, ahogy eddig! Nagy itt a feszültség.

A táborlakók idegesek, türelmetlenek. Még óvatosabbnak kell lenni! – fogadkozott a férfi, miközben az estére megbeszélt találkozóra ment. A kiszemelt fiatal rab már ott álldogált. Bauer szokás szerint jól megnézte még egyszer. A férfi valahogy más volt, mint az eddigiek. Nem volt olyan alázatos. És nem is reszketett.

- Na gyere! Rengeteget ehetsz! Kibírod azt a kis időt! Csak legyél kedves! – darálta Bauer a szokott szöveget.

- Kedves? Még kedves is legyek? Vigyorogjak közben? – a rab undorodva kiköpött. Bauer arca megrándult az idegességtől.

- Megbeszéltük! Most akarsz éhen dögleni? Mikor napok kérdése…

- Éppen ezért ilyen nehéz! Hát nem érted? – fordult dühösen Bauerhez a férfi, míg a göröngyös úton botladoztak.

- Hogy a fenébe ne érteném… De hát éppen ezért! Enned kell, hogy ki tudj innen menni! Van jobb ötleted arra, hogy életben maradj? Mikor osztottak itt utoljára egy  tányér meleg ételt?  – rázta meg Bauer dühösen a férfit. A másik állta a pillantását.

- Menjünk. – mondta a rab közönyösen. Bauer fellélegzett. Közben a jól ismert hely elé értek. Kopogott. A kápó Bauert is behúzta az ajtórésen.

- Elég csúnyán köhög a fiad. Gondoltam megnézed. Na eredj! – szólt türelmetlenül, és bizalmasan a fiatal férfi felé fordult. Bauer a lehető leggyorsabban a kápó lakrészébe sietett. Ott volt közvetlenül a raktár mellett. Odébb tolta a hatalmas falemezt.

A gyerekek örömmel ugrottak föl. Bauer sápadtan leült a szalmazsákra.

- Mi van Peti? Tényleg köhögsz?

 - Á, nem olyan vészes! Itt meleg van! Nem lesz baj, apa! – borult Sára a nyakába.

Peti válasz helyett az ölébe ült. A szeme csillogott a láztól.

- Holnap reggel hozok gyógyszert a kórházból! Elintézem! Addig jól takarózz be, és vedd föl a kabátodat is, érted? – ölelte át a gyereket Bauer.

Ekkor fülsiketítő dördüléssel elcsattant egy revolver. Bauer rémülten felugrott. Átrohant a másik helységbe. A konyhai kápó az asztalnak támaszkodva állt.

A combjából ömlött a vér. A fiatal rab szikrázó szemmel fogta rá a fegyvert:

- Most megdöglesz, nyomorult kutya! Legalább elmondhatom, hogy én is megöltem egy ilyen mocskot! Láthatod, hogy fegyverünk is van! A föld-alatti mozgalom erről is gondoskodott! –  ordította. Megtörülte a homlokát, aztán folytatta:

Én pedig arról gondoskodom hájas disznó, hogy ma este mindenki jóllakik! Ha az életem árán, akkor is! Ide a raktárkulcsot! – a férfi hangja visításba csapott. Kezében remegett a fegyver. Bauer odaugrott hozzá. Valamit mondani, vagy tenni akart, már maga sem tudta. A fegyenc Bauerre bámult. Ezt a pillanatot használta ki a szakács. Súlyát és fájdalmát meghazudtoló fürgeséggel lépett a fogolyhoz,, és egy pillanat alatt kikapta a kezéből a fegyvert. Gondolkodás nélkül szíven lőtte. Aztán a raktár felé irányította a pisztolyt. Habzó szájjal üvöltött:

- Mit álltok itt mocskos kölykök? Mit leskelődtök? Ez a hála, amiért bújtattalak benneteket? Rohadt zsidó banda! Győzzetek csak! Győzzetek! De a kölykeitek nem fogják túlélni!

Gondolkodás nélkül belelőtte a tárat a két gyerekbe. Bauer eléjük akarta vetni magát, de látta, hogy elkésett. Tajtékozva esett neki a kápónak, és néhány percnyi dulakodás után puszta kézzel megfojtotta. Közben nem érzett mást, csak kétségbeesést. Fáradtan elengedte az élettelen testet. A kápó hangos zajjal csúszott az asztal lábához. Néhány vödör csörömpölve elgurult. Bauer a gyerekeit nézte. A két kis test szinte szétroncsolódott a golyóktól.

Rogyadozó léptekkel kitámolygott az ajtón, és lassan elindult a barakkok felé vezető úton. A fejében nem voltak gondolatok. Csak annyi ereje maradt, hogy egyik lábát a másik után tudja gépiesen rakosgatni. Egy idő múlva arra eszmélt, hogy a női és férfi tábort elválasztó szögesdrót előtt áll, és a feleségét szólongatja. Nemsokára feltűnt Flóra. Bauernek olyan érzése volt, hogy egy sápadt kísértet közeledik hozzá. Egy kísértet a múltból… - borzongva hátrahőkölt, és megtörülte a szemét. Flóra ijedten bámult rá:

- Mi van veled? Mi történt? Beszélj már! – darálta a nő. Közben idegesen tördelte a kezét.

 Bauer megpróbálta összeszedni magát. Noha lélekben ijesztően üres volt, annyit még felfogott, hogy Flórát nem szabad becsapnia. Különben sem tudná… Teljes képtelenség. Az asszony ismeri minden rezdülését. Minek húzza az időt?

- A gyerekek… – kezdett bele vacogó foggal Bauer.

- Mi van velük? – súgta. Bauer úgy látta, a nő szemei helyén két tüzes karika lángol.

- Meghaltak. Igen, meghaltak.  - Bauer két kezével lesöpörte arcáról az izzadtságot. Zavarodottan állt egyik lábáról a másikra. Azon fohászkodott magában, hogy legyen ereje addig kitartani, míg Flórába lelket önt. Ezt mindenképpen meg kel tennie. Fogadalmat tett! Ha a gyerekekre már nem is tud többé vigyázni…

- Flóra… Drágaságom. Ki kell bírnunk. Valahogy ki kell bírnunk… Nem szenvedtek… Nem betegség. Nem is gáz! Pisztoly… Lelőtték őket… mindegy ki volt… egy őr…

- De miért? – Flóra nem sírt, és nem csuklott össze. A hangja is erősnek tűnt.

- A táborban már nagyon sok rabnak van fegyvere. A mozgalom adja nekünk. Ki akarták nyitni az élelmiszer-raktárt a rabok. A gyerekek meg valahogy előjöttek. Ott álltak, mikor a lövöldözés kezdődött az őrökkel. A gyerekeket véletlenül ölték meg… Egy egész sorozatot kaptak… Nem szenvedtek…

- Nem szenvedtek… - ismételte merev arccal Flóra. Ez jó… Ha nem szenvedtek… - Rezzenéstelenül nézte a férfit.

- Flóra! Hallgass meg… Mi még… Ha már ők nincsenek is, de azért mi még… Nemsokára kimegyünk innen. Megerősödsz, és újra szülhetsz. Meglátod, egyszer majd… - elakadt a hangja. Flóra egészen közel jött a kerítéshez. Az arcán olyan fájdalom volt, hogy Bauer megijedt tőle.

- Szóval nem szenvedtek… Remek! Végül is, csak a haláluk előtt volt pár iszonyatos évük… És nekünk is… De nekik rosszabb volt. Ők gyerekek. Bennünk hittek: a felnőttekben!  Mindegyik felnőttben! Érted? Nekik mindegy volt, hogy német vagy zsidó! Még nem értették… és mi sem fogjuk megérteni, soha… Hogy lehet ennyire gonosz az ember? – csodálkozott kábultan Flóra, aztán körbemutatott a táboron.

 - Ők sem fogják érteni… Akik majd kiszabadulnak… Akkor meg… Miért szenvedjünk tovább, Tamás? Nem volt még elég? Irgalmas Isten, hát nem volt még elég? – kiáltott a koromfekete ég felé a nő.

Önkívületében megmarkolta a szögesdrótot, és dühösen rázni kezdte. Egy pár másodperc telt el. Akkor a kerítésbe vezetett áram elégette az asszonyt. Szinte odasült a fémszálakhoz. Csak a haja lángolt még egy pillanatig, aztán ott maradt, oda tapadva. Egy kis égett húsdarab lett belőle, más semmi…

Bauer üres tekintettel nézte mindezt. Szinte fellélegzett. Megszabadult hát a felelősség alól. Nincs többé senki, akire vigyáznia kéne. Egy pillanatra visszafordult a barakkokhoz. Némán és közömbösen terültek el az éjszakában. Csak néhány csonttá soványodott emberi lény imbolygott a latrina felé.

Megvetően köpött egyet abba az irányba. Utána még annyit mondott, csak úgy magának, teljesen öntudatlanul:

- Igazad van, Flóra! De mennyire! Elég volt… Mi már végigcsináltuk a magunkét...

 Most majd jön egy új csapat! Jön a többi hülye! - szólt fensőbbséges mosollyal, és átszellemülten helyezte ujjait oda, ahol a felesége tenyerének maradványait sejtette. Aztán teljes erejével rátapadt a dróthálóra.