CSERGEZÁN PÁL
(1924 - 1996)

Tanulmányait grafika szakon folytatta a Magyar Képzőművészeti Főiskolán 1950 és 1953 között. Grafikusként, illusztrátorként dolgozott, eközben került közel hozzá a vadászat témaköre, az állat és természet viszonyának ábrázolása, s vált e téma kivételesen míves és elmélyült művészévé. A Nimród c. vadászújság szerkesztőségének egykori munkatársa. Mint grafikus tankönyveket, (egyebek közt) Tasnádi Kubacska András, Kittenberger Kálmán és Fekete István könyveit illusztrálta. Kedvenceit, a lovakat, és az erdei vadat rajzolta, festette egész életében. Természetfestő volt a szó legművészibb értelmében "…valami átszellemült vágyakozás árad belőlük, az ember nosztalgiája a romlatlan iránt, amelyet nem győz újra és újra felfedezni…" (Baróti Szabolcs). A 70-es években már világhírű. Élt és dolgozott Németországban, Iránban a sah udvarában, de legszívesebben az erdőben tartózkodott kedvenc állatai körében.

Az itt látható rézkarcok, rajzok is mutatják kivételes érzékét a tér és a mozgás megjelenítésére, azt az egyedülálló harmóniateremto képességet, amire a mozgás dinamikája közben is oly felszabadultan képes. "Csergezán mindig könnyed, laza, igazi virtuóz, aki szinte feloldódik témájában" (Feledy Balázs).Telkiben töltötte életének legszebb utolsó éveit, műterme a Budakeszi Erdogazdaságban volt. Hamvait is itt, Telki község határában az erdoben helyezték el, Anna-lakon.

Kitüntetései: a Német Vadászszövetség nagydíja, 1982; a Pro Cultura Venationis emlékplakett, 1996. Kiállítások: Budapest Mezogazdasági Múzeum (Vajdahunyadvár), Párizs, München, Köln, Monte-Carlo, London.

Gondolatok Csergezán Pál művészetéről

Miért van az, hogy mi, halandó szürke eminenciások nem vagyunk képesek a körülöttünk lévo emberi értékeket felbecsülni, kellően megbecsülni, együtt élve időben érzékelni az emberi nagyságot, átadva tiszteletünket és megbecsülésünket még életében neki, hogy ennek az érzésnek tudatában még többet tudjon zsenialitásából nyújtani nekünk.

Talán pontosan azért, mert kisebbségi komplexusaink oly mértékben meggátolnak bennünket ebben, hogy nem akarunk tudomást venni nagyságokról, nem akarunk szürkeségünk burkából kilépve meghajolni előttük. Pedig mennyi rosszat teszünk ezzel az emberiségnek, mennyi igazi gyöngyszemet tiprunk szét kicsinyes önmegtartóztatásunkkal, mennyi értéket hagyunk ezzel veszendőbe menni.
Van egy ma már közhelynek tűnő mondás, mi szerint senki sem lehet próféta saját hazájában. Ennek a mondásnak igazi tartalmát érzékelteti Csergezán Pál (1924–1996) életútja, művészi pályájának vonulata.
Gyermekkori visszaemlékezéseiből is az a gondolat tükröződik, hogy a másságot, a vidéken élő család által felépített normatíváknak nem megfelelő gondolkodásmódot még a család sem volt képes elfogadni. A meg nem értett csínytevések, mint harmadikként született fiúgyermek, akit az idősebb fiú- és lánytestvér, annak ellenére, hogy rajongásig szeretettek, igazából Csergezán Pál úgy élte meg, hogy nem tartozott a család kedvencei közé. Édesapja korai halála a család anyagi helyzetére döntő mértékben kihatott, édesanyjuk ennek ellenére polgári neveltetést biztosított mind a három gyermek számára, diplomás emberek váltak belőlük. Idősebb fiútestvére kimagasló tehetségű rajztudásával mint rajztanár élte meg a második világháborút, egy győri laktanyát ért bombatámadás azonban fiatalon megszakította művészi karrierjét. Csergezán Pált idősebb nővére még akkor sem fogadta el mint tehetséges művészt, amikor már a világ az elsők között emlegette. Csergezán Pál életének minden periódusában szembe kellett találkoznia ezzel a meg nem értéssel.

Képzőművészeti tanulmányai során a természet, az állatvilág iránti mérhetetlen vonzódása inkább ellenszenvet mint elismerést váltott ki kollégái, tanítói körében, mert nemcsak szeretni volt képes, de ezt az érzést át is tudta adni alkotásain keresztül. A huszadik század gondolkodásmódja, a művészvilág kifejező eszköztára a csergezáni művészi megközelítést nem fogadta el és nem fogadta be. Talán ez azzal is magyarázható, hogy az absztrahálás, a szimbólumokban való gondolkodás, a filozófikusi szemléletmód, a különbözo művészeti irányzatok, izmusok időszakában a reális, naturalitást érzékelő képek nem voltak összeegyeztethetők a kor művészi életfelfogással.

Egyénisége teljes mértékben determinálta pályafutását. A megalkuvásra képtelen, inkább az önmarcangolást választó típusú emberfajta volt, aki ha kell, napokig éhezett, rongyos ruhában járt, mint kivert kutya rótta az utcákat míg munkát talált, de zsenialitása, belső emberi tartása azt sugallta számára, hogy ne adja fel sohasem.

Az állatvilág, a lovak voltak kedvencei, a könyvillusztrációk révén (Kittenberger Kálmán, Fekete István és még számos író könyveinek illusztrátora, tankönyvek készítője) rátalált arra az útra, ami végigkísérte művészi pályafutását. Kedvenceinek ábrázolásával képes volt fenntartani családját, és szenvedélyének maximális kiélvezése a festészetében teljesedhetett ki. Igazi művészeti karrierről életének második periódusától beszélhetünk. A természet szerelmesei rátaláltak Csergezán Pálra.

Annak ellenére, hogy életében nem fogott puskát egy állatra sem, annak ellenére, hogy egyetlen festménye sem illusztrál igazi vadászjelenetet a vadászok fogadták be igazából. Ez a társadalmi réteg lehetőséget biztosított Csergezán Pálnak arra, hogy azokon a helyeken figyelhesse meg közelről a vadon élő állatokat, ahonnan a vadászok puskával a kezükben várnak zsákmányukra. Ma már legendaszerűen emlegetik ebben a körben Csergezán Pált, aki kézből etette kedvenc állatait a vaddisznókat, annak ellenére, hogy csak egy mozdulatukon múlott élete. A vadászi életfelfogással talán akkor találkozott igazából szembe, amikor ezek a vaddisznók zsákmányul estek és nem jöttek többé. Mindig az állattal érzett és nem a vadászszenvedély hajtotta ki az erdőbe, hanem az, hogy köztük élve együtt, azonos légtérben szívja magába a tiszta levegőt, azonosulási kényszer hajtotta, hogy minél közelebb kerüljön kedvenceihez.

Az a képessége, hogy az állati ösztönrendszert és az emberi tulajdonságokat ötvözni tudta festményeiben először nem a magyar közönségnek tűnt fel, hanem egy német vadász döbbent arra rá, hogy egy fantasztikus embert ismert meg Csergezán Pál személyében. Meghívta magához, és ezzel indult el igazából világhírű festői pályafutása felé. Több éven keresztül élt és dolgozott külföldön, Németországban, a perzsa sah udvarában, mindig magyarként, vállalva ezzel hogy egyedül, tehetségére támaszkodva kell felküzdenie magát a világhír csúcshegyére.

A vadászok szerették és megbecsülték, és ma is a vadásztársadalomban elfoglalt helye tudja fenntartani hírnevét. A művészvilág pedig leprásként kezelve kitaszította magából Csergezán Pált, Csergezán Pál művészetét.

Milyen érdekes, hogy ma, amikor már nincsen köztünk, egyre többen mondják a volt művészkollégák körében, hogy valamiféle be nem töltött űrt éreznek Csergezán Pál halála után. Igazából nem tudják megmagyarázni ezt az érzést, de pótolhatatlan veszteségként élik meg, hogy nincs köztük.
Életében keserűséggel teli perceket kellett átélnie ezen kortárs művészkollégák lenéző pillantásai miatt, akik törpe bírákként képtelenek voltak megérteni ezt az ősi erőből fakadó zsenialitást, most pedig már hiteltelen a szájukból újrafogalmazott vélemény…

dr. Monori Ilona
A „Csergezán Pál Közhasznú Alapítvány"
kuratórium elnöke